𝙩𝙞𝙯𝙚𝙣𝙚𝙜𝙮𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

1.4K 136 36
                                    

1 1

1 1

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.

. . . egy bokor csak egy rózsát képes felemészteni . . .





      Csendben követtem, csupán cipőjét figyelve. Közben elmém olyan volt, mint egy hullámvasút. Fogalmam se volt arról, hogy mi vette rá a fiút, hogy egy szó nélkül a saját házába engedjen, mint egy jó barátot. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, valójában idegenek voltunk.

Talán ennyire látványos volt az arcom? Ez meglepett, hiszen nem az orcámon lévő folt volt a legfájdalmasabb. Mivel a bordám még mindig nem volt rendben, éreztem minden egyes lépésnél, ahogy a csontjaim felnyögnek. De nem adtam neki hangot. Nem adhattam neki hangot.

- Gondolom, nem fogod elmesélni - állt meg hirtelen, mire én is megtorpantam. 

Nem.

Csendben maradtam. Ahogy feljebb pillantottam cipőjéről, kezeinek ökölbe szorított látványa tárult elém. Ajkaim elváltak egymástól, mondani akartam valamit. Valószínűleg azt, hogy minden rendben, nem történt semmi, csupán nem figyeltem, ez csak egy apró karcolás. De miért akartam ennyire letagadni ez egyértelműt?

Doven aprón, idegesen sóhajtott fel.

- Ha azt akarod mondani, hogy minden rendben, arra nem vagyok kíváncsi.

- Doven... - suttogtam, de én magam alig hallottam saját szavam.

Miért jöttem ide?

- Miért jöttél ide? - kérdezett hirtelen. Ahogy felpillantottam rá, kissé megijedtem, hiszen már velem szemben állt, nyugodt, azonban érzéstelen arccal. Kezei még mindig ökölbe voltak szorulva, de tekintete nem árulkodott haragról. - Azt akarod, hogy sajnáljalak? - közelebb lépett, túlságosan közelebb, valamiért nem tudtam elviselni jelenlétét, ahogy pár centire volt tőlem.

- Nem - suttogtam.

- Akkor? - megint közelebb.

- Nem tudom - válaszoltam.

Jobb kezét arcomhoz emelte, azonban ezt olyan lassan tette, hogy az már lágynak hatott. Gyengén, óvatosan simított tenyerével bőrömre. Mintha nem akart volna fájdalmat okozni. Megremegtem érintésétől, ami ijesztően jól esett. Néha meg is feledkezem arról, hogy mennyire gyengéd tudott lenni, a maga sötét jellemével.

- Téged mindenhol bántanak - suttogta, azonban szavai megleptek. Miért mondja ezt? Miért mondja úgy, mintha szomorú lenne ez miatt? - Miért? - tette fel a kérdést, amit legszívesebben nem hallottam volna. Ugyanis nem tudtam a választ. Nem tudtam, ahogy még azt sem, hogy egyáltalán miért születtem meg. Túl sok dologra nem találtam magyarázatot, leterhelően sok kérdőjel volt a fejemben. Kérdőjel volt magammal kapcsolatban, a szüleimmel kapcsolatban, az életemmel kapcsolatban, az engem körülvevő döntésekkel kapcsolatban, Doven-el kapcsolatban. Valójában semmiről se tudtam elmondani semmit, hiszen nem is tudtam semmit.

lopott csókokWhere stories live. Discover now