𝙝𝙖𝙩𝙤𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

2.4K 204 26
                                    

0 6
──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . rózsák és szívek hervadása...szinte
ugyanaz . . .

Fejem felkaptam, ahogy a napsugarak sötét tincseibe túrtak. Sokadjára is úgy játszadoztak velük, mintha kék szín futott volna végig rajtuk. Ahogy a homlokára csapódtak, ahogy kócosan próbálták rejteni azokat a sötét szemeit, mintha egy kincsesláda lenne, amit mindenképpen titokban szeretnének tartani. Gyönyörű pillanat volt. De egyszer mindennek vége és ez alól nincs kivétel. Hiszen a napsugarak nem csak a fiút kényeztették, hanem a mellette piruló lányt is. Kétség sem fért hozzá, hogy aranyosak voltak együtt, de nekem mégis gombóc keletkezett a torkomban. Nem bírtam tovább elviselni a látványt, inkább elnéztem máshová.

De mégis mit tehettem a gondolataim ellen, azok ellen a hülye gondolatok ellen, amik felemésztették az agyam, a lelkem, az egész belsőm, mindent. Mindent, aminek a réginek kellett volna maradnia. Vajon mi lesz ezután ? Fojtogató érzés kerített a hatalmába, úgy éreztem, hogy teljesen rosszul vagyok. Talán nem kellett volna bele egyeznem egy ilyen baromságba. De... Akkor valószínűleg sose állna szóba Emma-val és akkor nem tudnék segíteni neki. Miért kell ilyen helyzetekbe kevernem magam ?

Gyorsan indultam el a tőlük ellentétes irányba. Nem a lánnyal volt problémám, vagy azzal, hogy Doven feltűnően flörtölt vele. Egyszerűen csak képtelen lettem volna azokba a sötét szemeibe nézni. Hiszen akkor azonnal magához láncolt volna, mint egy játékot, amire éppen szüksége van. És én nem akartam a játéka lenni, nem akartam számára senki sem lenni. El akartam bújni előle, elmenekülni, mint egy rémült nyúl.

Besiettem a terembe, ahol éppen órám lesz. Szokásosan, elől foglaltam helyet és kényszeresen merültem el a könyv mélységeiben. Le kell foglalnom magam, különben nem élem túl ezt a napot...

- Jó reggelt ! - lépett be a tanárnő. Mikor pont letette a dolgait az asztalra, ismét nyílt az ajtó és egy hatalmas adag sötétség áramlott be a terembe. Megfeszültem. - Egy újabb késés Lam... Ez már pontosan hányadik is ? - szemöldökei a magasba feszültek, ahogy a fiút mérlegelte. De Doven nem mondott semmit, kócos, kissé izzadt hajába túrt és helyet foglalt.

Furcsállva néztem rá, mintha kissé kimerült lett volna. Talán szaladt egészen idáig ? Pedig még a szünetben nem volt olyan messze a teremtől. Akkor talán...

- Nos, remélem ma mindenki készült a felmérőre. Nem szeretnék rossz teljesítményt látni, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy mindenki tud mindent - nézett végig rajtunk a tanárnő.

Én persze lelkesen bólogattam. Szerettem a történelmet, ráadásul nem is kellett tanulnom rá, szerencsére még az órán megjegyeztem mindig mindent. Azonban az osztály többsége baljósan nyögött fel, mögülem papírok csattogását hallottam. Biztosan csak most esett le nekik, hogy ma írni fogunk. A tanárnő szem forgatva indult el közöttünk, mindenkinek osztott egy lapot és természetesen hangosan üvöltözött mindenkivel, aki csak most kezdett el tanulni. Páran kuncogtak, viszont én automatikusan össze rezzentem.

Mikor írni kezdtünk, könnyedén válaszoltam minden kérdésre, biztos voltam benne, hogy én leszek az első, aki le adja a felmérőt. Ám, újabb meglepetés ért, mikor a sötétbe borított fiú felállt a helyéről, egyszerűen kilépdelt és leadva az üres lapot, kisétált a teremből. Nem értettem, egyáltalán nem értettem, de mintha valami hang hívott volna, mintha csalogatott volna utána. Nem hezitáltam, felpattantam, Doven-el ellentétben én egy tele írt lapot adtam le és kikérve magam a mosdóba, elindultam a fiú után.

Szerencsére pont megláttam a folyosó végén, mielőtt egy másikra lépett volna. szinte szaladva igyekeztem utána. - Doven !- ejtettem ki nevét, de mintha meg se hallotta volna. Erőtlenül a falnak dőlt, messzebbről is hallottam fuldokló légzését. Oda rohantam hozzá, kezem vállára tettem, de végtagjával erőtlenül felém lendített.

- Tűnj el - lihegte, próbált jobban a falnak nyomódni, de én nem tántorítottam.

- Segíteni akarok ! - jelentettem ki. Őszintén, akármennyire is rettegtem, ez egyáltalán nem hallatszott a hangomon. Pedig én is ugyanúgy remeghettem, mint a fiú. Hiszen azt tudtam, hogy megint rohama volt, de féltem, mivel fogalmam se volt arról, hogy mit kellene tennem, az első ilyen esetnél is kudarcba fulladt az egész. Bár akkor nem tartanánk most itt... Pánikolva próbáltam nyugodt lenni, közeledni a fiúhoz, de ő is makacs volt.

Lihegve a földre csúszott, hatalmas ujjait keményen kócos tincseibe fúrta, úgy markolt beléjük, mintha valami kapaszkodó lett volna egy másik világ elől. Egy olyan világ elől, ahová nem akart bekerülni. Nem nézett rám, nem is igyekezett azon, hogy megpillanthassam az arcát, tudtam jól, hogy abszolút nem kér belőlem.

- Hívok segítséget - néztem körül. Hiszen egy iskola közepén voltunk, egy folyosón, körülöttünk minden teremben tanítottak, biztosan hallgatni fog rám valaki. Ám, mielőtt beronthattam volna a legközelebbi osztályba, Doven izzadt tenyerével a csuklómra markolt. Megijedtem, automatikusan távolabb léptem tőle.

- Nem mész sehová - köpte a szavakat.

Kétségbe estem. Szemeimbe könnyek gyűltek, igaz, hogy nem szorított erősen, de mégis lüktetett a csuklóm. Túl sok rossz emléket idézett elő bennem ez a pillanat és én nem akartam ezekre emlékezni. Tehetetlennek éreztem magam, nem csak a helyzetet nézve, hanem ott belül, saját magamban is tehetetlen voltam. Legszívesebben sírtam volna, de nem tehettem. Nem szabad, hogy bárki is megtudja, hogy mi van velem, főleg nem Doven Lam. Viszont, most mégis szüksége volt rám, muszáj volt tennem valamit.

Esetlenül rogytam a földre, a fiú elé, kezeimmel felé nyúltam és magamhoz rántottam. Hülyén, nagyon hülyén nézhetett ki ez az egész és úgy is éreztem magam, de nem volt jobb ötletem.

Apró kezeim között, remegett hatalmas alakja, fejét mellkasomba fúrta, de ugyanúgy lihegett, kapkodott a levegő után. Én közben úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlt volna rajta, közben pedig csúszdázni kezdtek a könnyeim. Bátortalanul hajára simítottam. - Sajnálom... - suttogtam szipogva, mintha valamit elkövettem volna.

Fogalmam se volt arról, hogy miért mondom ezt, fogalmam se volt arról, hogy mit csinálok, csak csináltam. Bezzeg ilyenkor senki más se járkál a folyosón, csak a pánikbeteg Doven Lam és az utána szaladgáló Cornelia Stan. Egyszerre sóhajtottam fel és szippantottam vissza könnyeim. Mintha a karjaim között fekvő fiú is kezdett volna megnyugodni. Talán most már mennem kellene...

- Azt hiszem, hogy én most már indulok. Biztosan már várnak is rám az órán, nem szeretnék gyanús lenni, gondolom ezzel te is így va...

- Miért sírtál ? - lélegzett mélyeket, miközben kérdezett. Nem nézett rám.

- Én... Én... - hebegtem. Nem volt szükséges, hogy másfelé nézzek, hiszen Doven meg se erőltette magát, hogy az arcom figyelje. Kicsit távolodni kezdtem, de nem hirtelen, hogy annyira ne tűnjön fel neki, hogy erről nincs kedvem beszélni.

- Este újból meg fogom kérdezni - beszélt halkan és gyengén, de mégis magabiztosan. Nem válaszoltam, egyszerűen felálltam és ott hagytam. Teljes mértékben kényelmetlenül éreztem magam, azt se tudtam, hogy mit kellene gondolnom, hiszen az előbb említett estére nem is mertem gondolni.

Bárcsak minden sokkal egyszerűbb lenne...




lopott csókokWhere stories live. Discover now