𝙝𝙖𝙧𝙢𝙖𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

2.6K 210 21
                                    


0 3
──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . nem kell egy egész élet,
egy éjszaka
után is hervadt rózsákat láthatunk . . .



A szellő, szőkébbre festett tincseim az arcomba fújta. Szerettem a reggeleket. Még minden ébredezőben volt, olyan volt, mint egy éppen kinyíló virág. Mély levegőt vettem és ösztönösen elmosolyodtam.

- Kicsim - hallottam meg édesanyám hangját. Fejem felé fordítottam. Ugyanúgy hosszú felsőt viselt, mint én. De a reggeli napfényben úgy ragyogott, mint valami gyémánt. Kár, hogy apa nem tudta értékelni, hogy mennyire is egy csodás nő. - Lassan indulnod kellene, nem ? - mosolygott rám, majd a már réges régen elhasznált biciklijéhez sétált. Én, még mindig a tornácról figyeltem őt.

- Apa ? - kérdeztem.

- Még alszik, de megígérte, hogy ma keres magának munkát - mesélte vidáman anya.

Persze. Már annyiszor megígérte, hogy ha fizetnének érte, már rég gazdagok lennénk. De, így nincs semmink. Anyának, csak egy ócska állása van, egy egyszerű kisboltban, ahová alig járnak emberek. Apa... Apa meg alszik. Már mondtam anyunak, hogy én is elmegyek dolgozni, de sosem díjazta az ötletet. Szerinte még iskolában a helyem, arra kell koncentrálnom, hogy később sikeres tanuló legyek, valami nagyon menő munkával.

- Indulj el, Lia. Nem szeretném, hogy a tanárok hívjanak, hogy elkéstél az órákról.

Felsóhajtottam. Majd megragadtam a táskám és leugrottam a tornácról. Anya homlokon csókolt, majd elköszönve elindult dolgozni. Én is elindultam. Szerettem gyalogolni, a környék, ahol éltünk tele volt növényekkel. Fákkal, bokrokkal és csodaszép virágokkal. Szerettem, hogy itt lakunk. Eleinte mi is ültettünk virágokat a ház elé, amikor még kicsi voltam, de mára már mind elhervadtak. Nem nézett ki valami szépen, de se nekem és anyunak sem volt ideje ahhoz, hogy kezdjünk valamit vele. Ráadásul, engem még mindig emlékeztetett arra a régi szép időkre. Amikor még voltam olyan kicsi, hogy semmi rosszat sem fogtam fel, amikor anyu még nyugodt szívvel csukott be a szobámba tudván, hogy ott biztonságban vagyok. Mostmár nem tudott hová elrejteni...

























Észre sem vettem, de máris az iskola utcájában sétáltam. A szél, amit a járművek sebessége okozott, sikeresen az arcomba fújta a hajamat. Ez már nem volt annyira kellemes, mint reggel így igyekeztem minél gyorsabban a fülem mögé tűrni őket, hogy lássak is valamit.

De szemeim bárcsak ne fedezték volna fel az utcában azt az egyetlen sötét foltot, ahol ő ácsorgott. Egy villanyoszlopnak volt támaszkodva és már messziről sikerült kiszúrnom, hogy csak úgy volt magának. Elbambult. De ez csak addig volt így, amíg észre nem vett engem. Azon nyomban ellökte magát az oszloptól és megindult felém. Szerencsémre az utca másik felén volt és hatalmas volt a forgalom. Ha még nagyobb a szerencsém, akkor időben bejutok a suliba ahol el is rejtőzhetek. Ugyanis nem akartam találkozni vele.

Féltem. Féltem tőle, hogy nekem ugrik, hogy valami olyanra jött rá, ami miatt csak kinevet. És én nem akartam, hogy nevessenek rajtam. Nagyon nem...

Gyorsítottam lépteimen. Már majdnem a suli kapujánál jártam, mikor hátra pillantva felfedeztem, hogy már a zebrán át siet felém, így lehetőleg még gyorsabban szedtem a lábaim. Mikor ismét magam elé néztem, kezdtem megnyugodni, hogy mindjárt az épületben vagyok. De ez is csak addig tartott, amíg valaki meg nem ragadta a kezem, minek következtében felszisszentem, majd magával szembe fordított.

Remegni kezdtem és alig vártam, hogy elengedje a végtagom, hiszen fájt. De ez csak rosszabb lett, mikor másik kezével is utána nyúlt, hogy felsőm felhúzza. Ne ! Ösztönösen kirántottam fájó testrészem a szorítasából. Nem tudhat meg semmit. Nem nevethet rajtam. Hátráltam pár lépést és folytattam volna utam az épület felé.

- Hé, várj már ! - szólt rám. Pár lépéssel újból előttem termett. - Ki csinálta ezeket ? - csapott bele a lecsóba.

Szemeim a kétszeresére nőttek. Úgy néztem fel rá. A nyári szellő újból feltámadt, így néha kéken megvillanó haját az ő fekete szemeibe fújta. Mintha kíváncsian fürkészett volna, de inkább az érzelemmentesség csillogott a tekintetében. Arcáról pedig semmit sem tudtam leolvasni. De... valamiért a Nap mégis úgy világított rá, mintha valami angyal lenne. Egy olyan angyal, aki kissé rossz irányba indult meg, de nem direkt. Inkább a sérelmei miatt.

- Én... Nem tudom, hogy miről beszélsz - hazudtam.

- Pontosan tudod, hogy miről beszélek - nyomatékosította tetteit, majd ismét kezem után nyúlt, de elhúztam. Még egyszer nem érhet hozzám.

- Nem. Fogalmam sincs - suttogtam, de már nem néztem a szemeibe. A szellő újból feltámadt, tincseim ismét zavartak a látásomban. De nem igazán foglalkoztatott. Óvatosan elléptem tőle, majd mellette elhaladva, siettem az iskolába.

Nem lehet, hogy pont Doven Lam legyen az, aki megtudja a legféltettebb titkomat. Nem, ő nem. Még a végén mindenkinek elmondaná, kicsit kiszínezné és akkor az egész iskola sőt, az egész világ nevetne rajtam. Ezt pedig nagyon nem akartam.

Fejem lehajtva lépkedtem tovább. Nem tűnt úgy, mintha utánam jött volna. Megnyugodtam. Vagyis, azt hittem, hogy így éreztem, de ott legbelül elszomorodtam. Nem harcolt tovább ellenem, szóval annyira mégsem érdekelhette a dolog. Biztosan csak azért akarta megtudni, hogy bosszúból valami jó pletykát indítson rólam. De... De mi van, ha mégsem ?

Megtorpantam.

Mi van, ha mégis segíteni akar. Ha tényleg szeretné tudni, hogy mi történik velem, ha tényleg érdeklik az életem pillanatai. Ha a része akar lenni ezeknek a mozaik kockáknak. Ha miatta lesz egész. Hátra lestem. Ott állt, ahol hagytam. Csak a földet kémlelte.

Bárcsak elmondhatnám... Bárcsak ilyen egyszerű lenne...

- Sajnálom... - pont úgy mondtam, hogy meghallja. Hiszen tényleg sajnáltam. Azonnal felnézett rám. Haja még mindig az arcába lógott, ezáltal kicsit eltakarta azokat a korom fekete szemeit. Nem láthattam a reakcióját, hiszen vissza fordultam és tovább igyekeztem az épület felé.



lopott csókokWhere stories live. Discover now