𝙣𝙚𝙜𝙮𝙚𝙙𝙞𝙠 𝙛𝙚𝙟𝙚𝙯𝙚𝙩

2.7K 217 18
                                    

0 4
──────────── ·  ·  ·  · ✦

. . . levágni, kivágni, megfőzni, cafatokra tépni.
erre felhasználni a rózsát, normális kegyetlenség . . .

Lassan lépkedtem. Testem már teljesen elfáradt az egész, éjjelen át tartó bolyongástól és az az előtti apám újabb támadásától. Ugyanolyan lassúsággal juttattam némi oxigént a tüdőmbe is. Alig volt már erőm bármihez is, egyszerűen csak el akartam tűnni. Elfáradtam...

Mikor egy újabb utcába tértem, vállam neki csapódott valami keménynek, de egyáltalán nem érdekelt. Lábaim véglegesen is feladták a létezést és a földre zuhantam. Felnyögtem. Fejem hátra döntöttem, így egyenesen az égre nézhettem. Olyan szép volt. És mégis olyan sötét. A csillagok halványan ragyogtak, ezzel valamiféle káprázatot adva, az amúgy végtelen semminek. Ott szerettem volna lenni. Csak úgy létezni, a világító pöttyök között lebegni.

Akaratom ellenére, de éreztem, ahogy könnyeim lassan csúszdázni kezdenek, szépen felpuffadt arcomon. Lehunytam a szemeim. Valami jóra akartam gondolni, valami olyanra, ami elfeledteti velem ezt az egész helyzetet. Figyelve légzésemre, próbáltam magamba fojtani minden negatív érzést és cselekedetet. Nem akartam sírni. Nem akartam, hogy szomorúnak lássanak, nem akartam hogy olvasni tudják a fájdalmam az arcomról.

Felsóhajtottam.

Kinyitva szemeim, most nem az eget, hanem a körülöttem lévő épületeket és tárgyakat kezdtem el figyelni. Minden olyan csendes volt. A házak békések voltak, kivéve egyet. Hatalmas épület volt. Az emeleten világított az egyik ablak, de nem olyan fényesen, inkább halványan. Mintha, csak egy asztali lámpát kapcsoltak volna fel és annak a fénye lengte volna be a szobát. A másik, ami szintúgy meglepett, hogy egy árnyékot fedeztem fel. Mivel messzebb volt, nem voltam benne biztos, hogy biztosan jól látom, így teljes fejemmel arra fordultam. Jól láttam...

Feltápászkodtam, majd gondolva egyet, óvatosan közelebb lépkedtem. Mivel az utcát gyér világítás védte, gondoltam nem leszek annyira feltűnő. Ahogy közelebb értem, a szél feltámadt az én szemeim pedig hatalmasra nőttek. Szőke tincseim arcomba sodródtak, ahogy az ő feketéi is. Még így, messzebbről is úgy tűnt, mintha kék szín táncolna közöttük. Ez lehetetlen...

Szemeivel a semmibe meredt, tökéletesen látható volt, hogy egy teljesen másik világban volt. Olyan, nyugodt volt... Sose láttam még ilyennek az arcát, ilyen egyszerűnek, ilyen gondtalannak. Túlságosan is szokatlan látvány volt. Tökéletesen bele illett a köré boruló sötét égbe, szinte festményre illő képet mutatott.

Csodálkozva figyeltem minden egyes apró mozzanatát, próbáltam most az egyszer mindenféle gond nélkül elemezni lényét. Vagyis, ezzel addig próbálkoztam, amíg úgy tűnt, mintha valami megzavarta volna. Ösztönösen hátrébb lépkedtem, de közben rájöttem, hogy nincs lehetőségem bárhová is elrejtőzni. Kétségbeesetten néztem körül, majd ismét a fiú felé tekintettem. Engem figyelt. Megrezzentem, lábaim azonnal a földhöz fagytak. Nem tudtam megmozdulni.

Csak figyeltem, ahogy érzelemmentes, inkább melankolikus arccal engem kémlel. Mintha nem is lepődött meg volna azon, hogy itt ácsorogtam. Mintha fel sem fogta volna a tetteim súlyát, csak nézett.

Össze szedtem magam, majd gyorsan tovább indultam. Próbáltam minél természetesebben viselkedni, nem bicegni, vagy valami hasonlót tenni, ami arra utalt volna, hogy történt velem valami. Szemem sarkából még utoljára felpillantottam rá. Ugyanúgy figyelt, nem is méltatva semmi többre. Inkább elnéztem.

Fájt.

Fájt, hogy ennyire nem érdekelte a dolog, hogy ennyire nem érdekeltem. Hiszen az csak nem lehet annyira megszokott, hogy minden este valaki figyeli őt az ablaka alatt. Vagy mégis... ?

Megrázva fejem, egy újabb utcába tértem. A kanyar pontosan az ő házuk mellett helyezkedett el, de már nem láttam a fiút. Talán jobb is így...

Egy pillanatra letekintettem a kezemre. Fájt és csúnyán fel volt dagadva, de szerencsémre anya csak délután érkezik haza, így van időm helyre tenni magam. Ha pedig a szerencse ma biztosan mellettem van, akkor mire haza érek, már apa is rég ki lesz ütve. Valójában imádkoztam azért, hogy ez így legyen. Nem akartam többé látni őt, nem akartam a családja része lenni, de sajnos nem volt más választásom. Anya folyton mellette maradt, így el kellett viselnem a folytonos megaláztatást, amit művelt.

Mikor újból feltekintettem, azonnal megtorpantam. Doven Lam ott ácsorgott tőlem pár lépésre. Ez, ez mégis hogyan lehetséges ?! Hiszen az előbb még a tetőn volt ! Tehetetlenül figyeltem a fiút, próbáltam valami logikus érvet keresni, valami olyat, ami tényleg segíthetett rajtam ebben a szorult helyzetben. Hiszen mi lesz, ha közelebb jön és meglátja a hatalmas foltjaim ? Már az előzőekből is óriási problémát csinált. Vagy egyszerűen csak kellett neki valami, amin nevethet egy jót.

A szél újból vállára kapta a levegőt és megpörgetve hagyta, hogy ismét a hajunkba kapjon.

Nem mertem megmozdulni, vagy hátrálni, hiszen fogalmam se volt arról, hogy mik voltak a szándékai. Meglehet, hogy fogja magát és egyszerűen eltűnik, mint valami szellem. Megeshet, hogy csak képzelődnék ? A kétségbeesés tűzként perzselte fel a testem, mélyen a húsomba marva, nem engedett a kínzásból. Félelmemben felnyögtem. Talán már annyira kimerült lennék, hogy hallucinálnék ?

Mikor már elfogadtam volna a tényt, hogy megőrültem, megmozdult. Filmbe illően, átszelte a köztünk lévő távolságot. Automatikusan megijedtem és hátrálni akartam, de addigra már előttem termett és csípőmre fogva, valami felfoghatatlan dolgot tett. Először, hatalmas tenyerét sikerült érzékelnem, ahogy arcomra simítva, kissé kócos hajamba túrt, majd puha ajkait, ahogy magabiztosan levadászták sajátjaim. Hirtelen, egy teljesen másik világban cseppentem. Nem is... Inkább, mintha egy kellemesen meleg, tengernyi végtelenséggel rendelkező vízben lebegtem volna. A hullámok olyan biztonságérzetet teremtettek a testem körül, a kellemes susogó hang megnyugvást és maradást biztosított. Nem féltem... Nem rettegtem attól, hogy esetleg elsüllyednék, mint egy darab fa, vagy valami a mélyből felszakítaná lényem és fájdalmat okozna.

Hagytam...

Hagytam, hogy csókjával ostorozzon, hagytam, hogy kedvére kóstolgasson. Talán viszonoztam gesztusát ? Nem tudom... Egyszerűen elmerültem a biztonság ritka érzetében.

Homlokát az enyémnek döntötte. Mivel magasabb volt nálam, meglehet kényelmetlen lehetett neki a helyzet, de nem változtatott rajta.

- Miért ? - suttogtam, fel sem nézve rá. Kellemetlenül éreztem magam ebben a kellemes helyzetben.

Nem válaszolt, próbálta szabályozni légzését. Kezei továbbra is testemen pihentek, leheletét mindenhol éreztem és ez bizsergést váltott ki belőlem.

- Ez csak... - elakadt mondatában, mintha elfelejtette volna, hogy mit is akart mondani. Tapintásai gyengültek, mintha hátrált volna. Úgy éreztem, hogy azonnal egy falat húzott kettőnk közé, mintha nem lett volna hajlandó megosztani velem tetteinek valódi okát. Mintha... - Ezek csak... lopott csókok - suttogta.

lopott csókokWhere stories live. Discover now