𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐎̈𝐭𝐨̈𝐝𝐢𝐤

Szeptember 12., hétfő

Rég keltem fel akkora gyomorgörccsel, mint ma. A tudat, hogy a mai napom nem a megszokott módon fog zajlani, teljesen felemésztett reggelre. Öntudatosan vettem fel a szürke, virágmintás pólómat és az azonos színű melegítő rövidnadrágomat, ám miután Bell megszólt érte, miszerint úgy nézek ki, mint aki pizsamában van, inkább átnézte a ruháimat, amelyek közül kiválasztott kettő „normálisabban" kinézőt: rövid farmernadrág azzal a fehér crop toppal, amelyet még a napokban vettem. A hajamban pedig két tincset befonott, valamint húzott nekem egy tusvonalat, amely mellé még párosítottunk szempillaspirált.

– Hűha. Úgy nézek ki, mint egy tini picsa – jegyzem meg a tükör előtt állva.

– Csak meg kell, hogy szokd. – nyugtat barátnőm. – Ahogyan a tényt is, hogy ma el fogunk késni a suliból.

– Mennyi az idő? – nézek telefonomra riadtan.

– Még van két percünk odaérni csengőre. Mit szólsz?

– Azt, hogy fussunk – jelentem ki, majd gyorsan a táskám után kapok, és leszaladok a kollégium lépcsőin, az épület előtt viszont földbe gyökerezik a lábam a késés ellenére is.

– Noah? – nézek hunyorítva, hátha rosszul látok. De nem. Noah fekete pólóban és fekete háromnegyedes nadrágban, karkötőkkel a karján és gyűrűkkel az ujjain vár a koli előtt, megjelenésünkre pedig felkapja tekintetét, és végignéz rajtam. Rajtam, Horimiya Smith-en.

– Csinos vagy ma, Miya – dicsér meg egyből, mire elmosolyodok.

– Csak összehoztuk – dörzsöli össze elégedetten Bell tenyereit.

Noah elveszi a táskámat, mielőtt elindulnánk, és viszi egészen a suliig. Nem tudok elég hálás lenni neki, mivel igencsak nehézre sikeredett ma bepakolni a táskámat.

Noah-tól külön vannak az óráink, így egy gyors köszönés után mi Bellel sietve, ő pedig ráérősen igyekszik a tanterembe. Sűrű bocsánatkérések közepette ülnék le a helyemre, Owen mellé, ám Bell megragadja a karomat, és az ő padsorába húz, én pedig a feltűnést elkerülve inkább csak leülök mellé.

– Nézz rá Owenre – suttogja, én pedig szememmel óvatosan a fiúra nézek, aki le sem veszi a szemét rólam.

Pár pillanat alatt elkapom róla a tekintetemet, mire Bell elégedetten elmosolyodik.

A szállodai tevékenység óra nehezen telik el, még így is, hogy csak az utolsó fél órára értünk be. A szünet kezdetekor én még pakolászok, ám meglátom Noah várakozó alakját a tanterem ajtajában, gyorsan összekapom magam, és mellé állok.

– Miya, milyen volt az első Owen-mentes órád? – érdeklődik, majd lepacsiz a mellettünk elhaladó fiúkkal.

– Akárhányszor rápillantottam, engem nézett. Ez azt jelenti, hogy csúnyának lát? Nagyon rosszul áll ez a ruha? Lapos vagyok? – nézek végig magamon.

– Ugyan már, Miya, a melleidtől nem is látod a hasadat. – forgatja szemeit Noah. – Szimplán jobban nézel ki a suliban, mint eddig valaha is, és meglepődött, hogy te így is ki tudsz nézni.

– És mostantól mindig így kell kinéznem? – kérdezem, miközben elindulunk a következő órámra.

– Ha nem szeretnéd, nem kell. Ez szimplán egy stílus, amiben jobban meg tudod magad mutatni. Ma nézett rád bárki is goromba tekintettel?

Körbe nézek. A diákok többsége megbámul, ám ezúttal nem csúnyán, mint ezelőtt. Először rám néznek, majd Noah-ra, és tovább haladnak. A történethez persze az is hozzá tartozik, hogy a fiúhoz néha idejönnek pacsizni, de az már részletkérdés.