𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐡𝐚𝐫𝐦𝐚𝐝𝐢𝐤

10.8K 497 258
                                    

November 1., kedd

Édesapám cukrászdájában, a Du Sucrében ülök, és éppen a harmadik pohár teámat iszom, ezzel is elvonva a figyelmemet családtagjaimról, és a mellettem ülő Noah-ról, akik a legnagyobb lelki nyugalommal, és a különösen jó kedvvel beszélgetnek mindenről, ami csak eszükbe jut.

– Örülünk, hogy tegnap vigyáztál Horimiyára, miután elkezdett szédülni. Azért pedig különösen hálásak vagyunk, amiért képes voltál miatta a kanapén aludni– mondja anyám kedves pillantással, amelyet Noah felé címez, mire félrenyelem a teámat. – Mi a baj, Horimiya?

– Ja, semmi. Csak ez a tea... Bellé sokkal jobb – köhécselek folyamatosan, hazugságot kiejtve a számon.

Bár attól függ, honnan nézzük. Valóban a Bell által készített teák a legjobbak.

De másik nézőpont szerint... Nem a semmi miatt köhögök.

Valóban félrenyeltem, ám a tegnap este emlékei miatt. Anyáék úgy tudják, hogy elmentünk sétálni, mert rosszul kezdtem magam érezni, de nem akartuk őket megzavarni a mulatság közepette, szóval inkább Noah-nál aludtam, aki erre a pár napra kibérelt egy panellakást, és volt olyan kedves, hogy a kanapén aludjon, míg én az ágyán pöffeszkedtem, közben pedig lemerült a telefonom, ami miatt nem tudtam őket felhívni.

Na ennek a negyede sem igaz.

És elképzelhetetlenül bánom.

Utálom magam, mikor a pillanatnyi érzelmeimre hallgattam egy olyan dologban, aminek nem kellett volna megtörténnie. Soha de soha. Noah hozzám ért... Úgy. Sehogy sem lett volna szabad hozzám érnie, miközben a barátom London egyik kisvárosában vár rám. De én voltam olyan hülye, hogy belementem, és élveztem is.

De Noah... Mellettem ül. Néha oldalra pillantok rá, és egyszerűen mindig elvarázsol. Sötétkék szeme remekül feldobja tökéletes arcát, fekete haja pedig remekül illik hozzá. Ma fehér pólót, fekete bőrdzsekit és fekete farmert visel gyűrűkkel és karkötővel, és csak ismételni tudom magam, de remekül állnak rajta.

Ki lenne az, akinek ez nem jön be?

– Noah, mondd csak. Van barátnőd? – dob fel egy újabb kedves témát anyám, miközben beleharap a sajtos pirítósba.

– Jelenleg nincs – feleli a fiú nyugodt szívvel. – Nehezen köteleződök el egy lány mellett, amióta szinte az összes ugyanolyan.

– De volt már gondod lányokkal, nem igaz? – érdeklődik apa.

– Melyik tizenkilenc éves fiúnak nem volt még köze lányokhoz? – nevet fel Noah önfeledten, mintha nem lenne neki kínos a kérdések sorozata.

Vagy valójában csak nekem kínos?

– Sajnálom, hogy Horimiya életéből kimaradt a fiúzás, a partik. Egyből elköteleződés... – sóhajt anya.

– Owennel szeretjük egymást. Más anya örülne neki, ha a lánya nem pasizna és bulizna állandóan – állok ki magamért egyből, mire Noah felhúzza a szemöldökét.

– Nőből vagyok, kislányom. Apáddal már tizennyolc éve vagyunk együtt, és azelőtt, hogy hozzá mentem volna, kipróbáltam, hogy milyen az egyedüli, önfeledt élet. És ez kellett, mert csak így tudom megbecsülni, hogy apád milyen jó ember.

Szavak nélkül hagyva szülőm dorgálását, jelzem, hogy befejeztem a reggelit. Mindannyian felállunk az asztaltól, és a lépcső felé indulunk.

A szüleimnek dolgoznia kell, így elindulok egyedül a házunk felé, viszont Noah velem jön, annak ellenére, hogy ő a másik irányban lakik.

𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓Where stories live. Discover now