𝐁𝐞𝐞́𝐤𝐞𝐥𝐨̋𝐝𝐨̈𝐭𝐭 𝐞́𝐫𝐳𝐞𝐥𝐦𝐞𝐤 | ✓

𝐓𝐢𝐳𝐞𝐧𝐡𝐚𝐭𝐨𝐝𝐢𝐤

November 12., szombat

Úgy elszaladt egy hét, hogy észre sem vettem. Szinte egy pillanat alatt eltelt, jelenleg pedig már a repülőn ülök a Londoni kisváros, Evergreen felé tartva, ahol van pár tisztázni valóm.

Az esküvő óta eltelt hét napból hetet Chloéval töltöttem, akinek – nem kell részleteznem – hatalmas szívfájdalmat okoz az, hogy az esküvőjük napján vette észre véletlenszerűen a konyhában hevesen csókolózó férjét egy másik modellel. Mondanom sem kell, Chloé felbontotta a szerződését a modell céggel ahol volt férjével együtt dolgoztak, mert semmi kedve nem volt nézni, ahogyan Anthony és a kis fruska egymás nyalják-falják. Mert igen, ők ketten továbbra is találkozgatnak.

Amikor Chloé nem a papírokat intézte a válásról (csak egy kicsit néztek rá hülyén, mikor egy napos házasságot máris felbontott), akkor velem lógott. Néha csak random beültünk a Starbucks-ba, ő kávézott, én teáztam, és minden témát kibeszéltünk, ami csak lehetéséges. Ám szerencsére pár nap után eljutott arra a szintre, hogy tudjon beszélni a fájdalmairól, amelyek őt érték pénteken. És alapból az egész kapcsolat alatt. Már nem egyszer megcsalta őt Anthony, de ő mindig adott neki egy újabb esélyt, ezért mikor Anthony hirtelen megkérte a kezét, nem tudott neki nemet mondani. Azt hitte, hogy szereti.

Én pedig a tudtára adtam, hogy nem. Ez nem szerelem volt. Csupán beékelődött érzelmek.

Persze ő sem értette elsőnek ezt a szókapcsolatot – mi az, hogy be vannak ékelődve az érzelmei? Én pedig igyekeztem tudtára adni, hogy ez egy olyan dolog, amikor azt hiszed, hogy szereted a másikat, pedig valójában nem. A fejedben az zajlik le, hogy igenis szereted őt, mert muszáj szeretned. Félsz a változástól, mert már évek óta vele vagy együtt, mégis mi lenne veled, ha hirtelen nem lenne a mindennapjaid része?

De ott van az, amit a szíved diktál. Tudod, hogy nem szereted, egyre biztosabb vagy benne, és tudod, hogy változtatnod kell, de nem mersz, nem tudsz, mert az agyad elhiteti veled, hogy szükséged van rá, akármilyen rossz hatással van rád, akármennyire visszahúz, nem akarsz továbblépni, mert azt hiszed, szereted.

Én és Chloé a lehető legrosszabb agy-és szívharcon mentünk keresztül, én még kezdetlegesen, ő pedig már végső esetben jöttünk rá arra, hogy lépnünk kell. El kell engednünk. Muszáj, másképp beleőrülünk.

Nekem hónapok kellettek, míg erre rájöttem, és ezt Bellnek, de legfőképp Noah-nak köszönhetem, hogy egyáltalán valaha rájöttem.

Noah még előző hét szombaton visszarepült Londonba, mivel csak egy hetet maradt. Egy hét pedig hiába számít kevés időnek, az én életem szinte fenekestül felfordult minden téren.

Beismertem, hogy valóban visszatartott az agyam a valódi, szívem szerinti helyes döntésektől. Hónapokig hazudtam magamnak, és egyrészt azért, mert a volt barátom bátyja csavarta el a fejemet. De ha a másik végletet nézzük, ott van az is, hogy a szokásos, tapló gimi rosszfiújának képzeltem őt. Pedig ez nem így van.

Megannyi történetet olvastam már arról, hogy a gimi rosszfiúja elcsavarta a jó kislány fejét, és ezért cserébe a rosszfiú jobb lett. Nálunk nem ennyire mesébe illő a történet. A mi esetünkben ugyanis nem a rosszfiú lett jobb a jó kislányért, hanem a jó kislány lett rosszabb. És ez a jó kislány ennek minden pillanatát élvezi.

Most már nem vagyok rest sminkelni magam, mutatósabb darabokat felvenni, mert igenis büszkének kell arra lennem, ahogyan kinézek. Valójában azt sem tudom, hogy idáig miért rejtegettem magam. Végig, amíg Owennel voltam, mintha csigaházba bújtam volna vele együtt. És ezért nem őt okolom, mivel ő sosem kényszerített erre, de mivel láttam, hogy ő milyen, úgy gondoltam, ez a helyes. Ha nem élek.