Maradj Velem! (Bucky Barnes ff. )

Visszatérés

A hatalmas fény után, sokáig semmi se történt, képszakadás. Majd nem tudom mennyi idő után, de végre kitudtam nyitni a szemeim. Csempe és fehér falak. Megint egy kórház?
- Jo! Jo hát magadnál vagy... - érint meg többször is egymás után egy hideg kéz.
- Au... Óvatosan.. Kérlek. - nyögöm.
- Ne haragudj. - lassan a szemeim az alakra vezettem, s rögtön a szemem elé került Natasha.
- Nat... - mosolygok gyengén. Fogalmam sincs mi van velem, de rohadtul nem tetszik. Erőtlen vagyok.
- Szólok apádnak. - mondja magabiztosan,majd eltűnt. Picit feljebb csúsztam, s hamarosan megláttam a több kötést és csövet, amiket belém vezettek. Oldalt csipogott a gép, most elég egyenletesen. Mi a franc volt ez az egész?! Megtörtént egyáltalán? Vagy csak alkoholmérgezést kaptam? Remélem a másosik.
- Josephine!! - - hallatszik eréjes és boldog kiáltás. Apa pillanatokon belül a szemeim elé került és a kezemért nyúlt, amibe nyilalást éreztem, így feljajdulva húztam el.
- Hála égnek. Élsz... És te vagy. - susogta már a homlokomra és a hajamba puszilva.
- Hogy ér...
- Josie! - kiáltotta Banner, Steve és Clint kórusban. Esélyt se hagy senki arra, hogy beszéljek. Csak özöllenek. Végül Sam érkezett meg. Egyedül... Egyedül Bucky-t nem láttam még. Talán baja esett? Rossz bele gondolni.
- Tudtam, hogy nem lesz baja, hiszen egy Stark!
- Tony... Ez nem csak ettől függött.. - korholja rögtön Bruce. Steve fogta az egyik kezem, apa a fejem simította, Natasha és a többiek is körülöttem maradtam.
- Skacok! Örülök, hogy máris vitazkoztok... De valaki mondja el, mi a fészkes fene történt. - harsogtam feszülten. Rosszabbul nézek ki, mint egy baleset. Apa és a fiúk felszisszenve néztek össze, majd apa rám nézett.
- Biztos akarod tudni?
- Még jó hogy!!!? - korholom le.
- Oké, oké... - teszi fel védekezően a kezeit. Megköszörülte a torkát.
- A karácsonyi incidens. A robbanás után, sokáig nem találtunk. Mint kiderült, a Hydra vett el tőlünk. Nagyon sokáig nem találtunk... Aztán egyszer jött egy bejelentés, miszerint egy természetfeletti rombol Milánóban. - simogatta a kézfejem.
- Ki volt? Egy új ellenség? - pislogok körbe.
- Te.
- H.. Hogy én? - pislogok lassan.
- A Hydra... Beléd programozott valamit. Hasonló lettél, mint Natasha és Buck... Mint valami Tél katonája és Fekete özvegy keveréke. - sokkol ahogy erről beszél, de a simogatássa segít abban, hogy ne boruljak ki... Az hogy apám itt van nyugtat.
- Sokáig üldöztünk téged és őket... Rengeteg baj lett belőle. Az utolsó próbálkozásunkból, egy bomba rád robbant, amivel a tornyot akartad elpusztítani. Próbáltunk megmenteni... De nem tudtunk időben elhozni... Rád robbant és sokáig nem ébredtél meg. Aztán mikor egyszer igen, nem te voltál.. - süti le szemeit apa.
- Fury szerzett valakit, aki úgy látszik segített rajtad. - mosolyodott el. Sokkol az egész, emiatt hátra dőlök teljesen.
- Magamra hagynátok kicsit? - hunyom le a szemeim.
- Persze Prücsök. - simította meg vélhetőleg utoljára most a fejem apa. A léptek zaja jó pár perc múlva teljesen alább hagytak, de éreztem, hogy még valaki néz, így kinyitottam a szemeim.
- Steve... - nézek rá könyörgően
- Felhívjam neked? - billenti a fejét.
- Miért nincs itt? Miért kell hívni? - csuklik el a hangom. Nem tudom miért, de most szükségem lenne rá, nagyon.
- Josie sokáig nem voltál itt. - ül mellém az ágyra a szőke férfi.
- Mind ezt mondjátok.... De mégis mennyire sokáig? - pislogok rá.
- Buck már lassan egy éve Bostonban van. - nyel egyet. Kikerekednek a szemeim.
- E... Egy éve? Meddig nem voltam itt? - nézek rá remegő hanggal kérdezve félek a választol... Te tudni akarom.
- Jo, nem hiszem hogy tőlem akarod tudni... - néz rám lágyan a Kapitány.
- Steve kérlek! - markolok a kezébe, hiába fáj marhára.
- Két évbe telt, hogy vissza szerezzünk... - susogja el a végét. Ez az információ annyira bőven elég volt ahhoz, hogy ismét elnyeljen a sötétség.

Nem tudom mikor ébredtem meg megint, de már Natasha ült melletem.
- Josie! Rendben vagy? - néz aggódva.
- Aham... Csak... Csak megütöttek az infók. - szuszogok.
- Érthető... - sóhajt.
- Legalább a pofim egyben maradt? - nézek rá könyörögve, hogy valahogy mutassa meg. Nat először felkellt, majd egy tükröt hozott elém. Ahogy magamra néztem, alig ismertem meg magam. A szám függőlegesen fel volt repedve, az arcom horzsolt volt és a homlokom kötés fedte. A legfurább, hogy a feketés hajamban, most kék és vörös tincsek éktelenkedtek.. Inkább a vörösek voltak előnyben. A jobb szememet pedig áthidalta egy hatalmas heg. A homlokom legszélén pedig töréshez hasonló heg volt. Az biztos a robbanás.
- Szörnyen festek...
- Mindig gyönyörű vagy.. Ne beszélj marhaságokat. - toppan be apám egy kávé és egy csokissüti kíséretében.
- Ezt Wanda küldi. Az új bázison maradtak Visióval, de hiányoztál neki. - nyomta a kezembe a díszes kis sütit.
- Az erőmmel mi a helyzet? Tudok... Ugyan olyan dolgokat? - pislogok.
- Nos... Milánóban a regenerációd már nem játszott. Telekinézis... Varázslat viszont volt benned bőven. Ha már nem leszel leszedálva, megnézzük. Oké? - simítja meg a fejem apa. Tisztán hallom a gondolatait. Mind aggódó.
- Fury nem akar bezáratni?
- Nem. Tudomásunk szerint, ártatlan embereket és Shield ügynököket nem bántottál... Mindent helyre hoztunk amíg durmoltál. Ne aggódj. - biztat mosolyogva. Hatalmas sóhaj szökik ki belőlem, de igyekszem, ásításá formálni. Annyira, elvette a Stev-től kapott információ az életkedvem, hogy inkább egyedül lennék, de apa tuti nwm hagy most magamra. Ezért adom be az "álmos vagyok" kártyát.
- Pihenj egyet. Aztán ha akarod, beszélünk bővebben. - hajol le hozzám apa.
- Örülök, hogy vissza kaptalak... - susogja a fejemre, s ad is egy gyengéd puszit. Mindketten kibonulnak, én pedig a plafonra szegezem a tekintetem. Bucky jár az eszemben, annak ellenére, hogy megígértem magamnak a kis "kalandunk" után, hogy nem fogok több érzelmet táplálni felé. Nem menne a párkapcsolat. Érzem, tudom. De ahogy ezen gondolkozom, eszembe jut a csókja is, hogy mennyire vágyok rá ismét. Forró könnyeket érzek legurulni az arcomon, s most sem folytom vissza. Az oldalamra fordulva szorítottam magamhoz a párna csücskét, és először némán, majd egyre hangosabban szakadt ki belőlem a sírás, a fájdalom. Erősen hunyta le a szemeim, de úgy őt láttam, kénytelen lettem a széket nézni, amin nemrég Steve ült. A sírást abba akartam hagyni, de nem ment. Úgy éreztem a lelkem ezer darabra hullik. Ez a két év, teljesen kuka... Lehet, hogy megbocsájthatatlan dolgokat tettem. S mivan, ha őt is bántottam, és ezért ment el?! Egy szörny vagyok! Egy ostoba semmire kellő! Tudhattam volna, hogy este nem lófrálunk. Mit tettem. A sírásom, hangos zokogásba vált és a kezemmel a széket kezdtem egyre erősebben ütni. Annyira, amennyire sikerült. Gyűlölöm ezt az egészet! Gyűlölöm magam! Gyűlölöm az életem...

Egy héttel később...

A szobám falát bámulom, miközben az elmém teljesen üres. Az épp kezemmel pedig, a gipszben pihenőt tépem. Ma van a vizsgálat. Ugyan még koránt se vagyok formában, mankóval már egész szépen járok, és a kezem se fáj annyit. Az idő érzékem pedig teljesen eltűnt.
- Ms. Stark! Az apja kéreti a laborba. - szólal meg hirtelen JARVIS. Először nem reagálok, csak ülök. Mi van, ha az extremis gyógyító hatása teljesen eltűnt?! Mindig számolnom kell a sérülésekkel? Nem tesztelésből, inkább dühből, pár napja a falba vágtam néha az épp kezemmel. Nem gyógyult meg. Ugyan olyan véres és lila maradt utána.
- Josie!! - kopog valaki veszettül.
- Indulok. - kiáltok ki. Amilyen gyorsan lehetett, a mankókat magamhoz vettem, és azokkal lassan ugyan, de az ajtóhoz indultam.
- JARVIS! Nyisd kérlek. - szugerálom az ajtót. Kis kattanás hang után, azonnal nyílt az ajtó, és a szőke katona állt velem szemben.
- Apád aggódott. Nem jöttél. Már negyed órája vár rád. - néz rajtam végig.
- Bocs... Csak elbambultam. Mehetünk. - bicegek ki mellete. Elindultam a lépcső fele, de aztán Steve kicsit a lift irányába terelt, hatalmas karjával.
- Ma kótyagosabb vagy, az átlaghoz képest. Minden rendben? - Karolja át a vállam.
- Persze. Minden a legnagyobb rendben. - sóhajtom.
- Jo... Mondtam már és most is mondom. Felhívhatom neked. - érzem meg a tekintetét magamon. Megtorpanok és mérgesen meredek rá.
- Nem kell! Hagyj már vele békén könyörgöm! Tudja úgy, hogy halott vagyok, vagy mit bánom én, de ne merj emlegetni neki bármit rólam! A létezését is el akarom felejteni. Hagyj vele békén végre!!!- üvöltök szinte rá. Először kikerekedett szemekkel nézett, majd Nagyot sóhajtott.
- Segíteni akarok. Azt hittem...
- Ne hidd!! Nem akarok rá emlékezni... - csuklik el a hangom. Steve azonnal ölelésbe von, amire először megpróbálok nem reagálni, majd a vállára hajtom a fejem.
- Ne.. Ne haragudj. Nem akartam. Nem hozom fel többet. - simogat meg. Nem kellet sok idő, megindultak a könnyeim. Az elmúlt pár napban, Steve többször fül és szemtanúja, az érzelmi kirohanásaimnak. Ő bírja a legjobban. Apa nem tud mit cselekedni, a többiek szintén. Talán Nat az, aki még valamennyire hatásos. Pár nagyobb levegő vétel után, elveszem a fejem a nyakától, és hátra bicegek.
- Inkább menjünk. - szipogom.
- Ahogy akarod, kislány - törli meg az arcom. Halvány mosoly kúszik az arcomra a cselekedettől, pedig legszívesebben sikítanék a fájdalomtól. 

A laborba lépve még mindig a frusztráció kapott el. Nem hiszem el, hogy újra itt.