Virágok hajnala II. - Vesztes emlékek

1. fejezet 5. rész

-Jó helyre viszlek... százszázalékosan biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog. Viszont remélem tudod, hogy nem igazán hagyhatod el a házat és annak vonzás körét! - simogatta a lány kezét.

-Gondoltam... szóval, azt mondod, hogy tetszeni fog?

-Azt, és remélem otthon fogod érezni majd magad. Én imádtam ott lenni anno, mikor még iskolás voltam. A nagyszüleim éltek ott. Azon a helyen mindenem meg volt... csend volt nyugalom...

-Biztonság - nézett a férfire.

-Biztonság - ismételte meg a bájitalaok mestere.

-Holnap... SVK-val kezdek... félek.

-Nem kell, ha eddig nem tudtad volna... ha megdörzsölöd a medálod... érzem és vele együtt azt is, hogy milyen lelki állapotban vagy - mutatott a lány mellkasára.

-Korábban is gondoltam arra, hogy nem átlagos medál... de ennyire?

-Különlegesebb mint hinnéd... akár csak te. Hiába nem látod, vagy tudod így van!

***

-Hol voltál?

-A könyvtárban - válaszolt rá sem pillantva a fiúra.

-És most hová mész?

-A szobámba, tanulni... holnap, Umbridge leszívja majd az összes energiámat reggel. Szóval... ha most megbocsáltasz... mennék!

Stella nem várta meg a választ, felszaladt a lépcsőn és magára zárta az ajtót. Elővette tankönyvét és füzeteit, majd elkezdett valamit elmélet szerűt összekaparni.

-Vissza jött?

-Ja, tanul! Viszont beszélni nem akar.

-Hol volt?

-A könyvtárban... elvileg, de nem könyvtár és por illata volt. Valami egészen más. Keserű... - nézett a barna hajú lányra.

-Aham... öhm. Felmegyek hozzá! Majd jövök! - frusztrált mosolyra húzta száját és felszaladt.

-Persze! Hagyj itt te is! - kibált utána Fred.

Hermione megállt Stella ajtaja előtt, és őrülten kopogni kezdett. Megállás nélkül kopogott, míg a vörös lány ajtót nem nyitott neki.

-Mi a franc van?!

-Beszélnünk kell! - tolta arrébb Stellát.

-Persze... nyugodtan gyere be! Ülj le! Esetleg a kezdet ne kérjem meg?! - fonta mellei elé a kezét, miután bezárta az ajtót. -Na mondjad mi van!

-Pitonnál voltál?

-Hűha! Ez aztán a kérdés! Miért érdekel? Amúgy nem... a könyvtárban voltam.

-Tényleg? Nem éppen könyv és por illatod van.

-Ez hogy jön ide? - nevetett. Természetesen pontosan tudja, hogy ez hogyan is tartozik ide.

-Tudom, hogy tudod. Ne játszd a hülyét! - Stella megvonta a vállát és úgy nézte tovább Hermionét, aki megforgatta a szemét. -Akkor... Piton volt a könyvtárban?

-Talán! De nem mindegy?!

-Nem! Kurvára nem! Ha azt akarod, hogy segítsek akkor mindenről tudnom kellene! De te nem mondasz el semmit, pedig megbeszéltük, hogy mindenről tudni fogok, mert tudtommal én vagyok a legjobb barátnőd! Mindazonáltal kezdek ebben kételkedni!

-De ne kételkedj ebben, mert ez így van. Az, hogy nem mondok el mindent az azért van, mert titeket védelek! Esküszöm, hogy egyszer mindent elmondok de most menj el! - utasította Hermionét.

-Miért?!

-Mert erre kértelek! Menj elinnen!

-Nem! Addig nem amíg, el nem mondod mi van veled mostanában!

-De nem mondhatok el semmit! - magyarázta. -Meg ne kérdezt, hogy miért! Azért mert, nem és kész! Majd egyszer mindent elmondok... de nem most! Úgyhogy fogd meg magad és menj innen! Menj tanulni, vagy bánom is én de ne velem foglalkozz! Majd ha haldoklom arról úgyis tudni fogsz!

Hermione bár hallotta Stella minden szavát, meg sem mozdult. Ült Stella ágyán és nézte a vöröset. Nem szólt semmit, várta hátha mégis kinyög valamit. De Stella is átlátott a szitán, ő nem az, akit manipulálni lehet, holmi  pszichiátriai trükkel.