Virágok hajnala II. - Vesztes emlékek

4. fejezet 2. rész

"Ez mostmár az otthonod"

Ez járt Stella fejében amikor elkezdték körbe járni a házat. Ami -így utólag- inkább egy kisebb kúria volt. Hatalmas étkező aminek, a falai tele voltak freskókkal, és a Prince család befolyásos tagjai portéjával. Az étkezőből nyílt a konyha, ami tele volt kicsi "létrákkal", amik valószínűleg a régebben itt dolgozó házimanók miatt volt.

-Nem tartok házimanókat... akik itt voltak a Roxfortba küldtem őket. Remélem nincs ellenedre

-Ezt értsem úgy, hogy szerinted nem tudok főzni?! - tette keresztbe kaját.

-Nem! Jézus dehogy!

-Ahhaa perszeee! - nevetett Stella. -Na majd meglátjuk te mennyire tudsz!

-Ki kérem magamnak és profi vagyok! - emelte fel a kezeit Perselus.

-Nocsak kérem... akkor hajrá, úgyis éhes vagyok! - ült le a sarokban álló székre.

-Ha a kisasszony éhes hát legyen... - mosolygott halványan Stellára.

Tessék lássék... Perselus Piton tényleg neki állt főzni. Persze előtte felszisszent egy pezsgő is. Perselus a pultnak támaszkodott, és úgy nézte a lányt.

-És... mit szeretne enni a kis hölgy?

-Nem tudom... valami finomat - vont vállat.

-Veled aztán kivagyok segítve. Na jó... akkor abból ami van!

-De finom legyen!

-Én csak olyat tudok! -

-Veregesd meg a vállad! - nevetett.

Perselus megveregette vállát majd eltűnt a "raktárban". Elővett mindent amit talált
Nem sok... de talán elég ahhoz, hogy egy laktató vacsorát.

-Még pezsgőt?

-Ennek nem lesz jó vége! - mégis nyújtotta poharát.

Miután Perselus kiöntötte a maradék pezsgőt a lánynak, vissza állt a pulthoz, háttal Stellának.
Stella elmerengett. Háromszor végig mérte a férfit. Most tűnt fel neki igazán, hogy milyen tökéletes is a férfi. Legalább is az Ő szemében több volt, mint tökéletes. Természetesen sosem mondta el Perselusnak, bármennyire is szerette volna. Hirtelen nyomást érzett a fejében... Perselus, olvasni akart a fejében. Tudni akarta mire gondol.

-Mit keresel?

-Hol?

-A fejemben - válaszolta.

-Nem tudom... tudni akarom mit érezel. Mire gondolsz... - rá sem nézett a lányra.

-Ahhoz, hogy tudd mit érzek nem a fejemben kell olvasnod. És, hogy mire gonlok? Te mire gondolnál? Perselus... a helyzetem kilátástalan, lehet, hogy meghalok, lehet, hogy más hal meg.

-Nem hagyom, hogy bajod essen! - szólt erélyesebben. Állkapcsa megfeszült és rászorított a késre.

-Tudom, de nem lehetsz mindenbe biztos. Lassan egy éve, hogy alig beszélünk. Elmaradtak a külön órák, nem írsz semmi megjegyzést a dolgozatomra, nem szólsz hozzám, csak bambán és fájdalommal teli szemekkel nézel, miközben tudja az isten, hogy mit érzel. Most jöttem rá, hogy talán többször kellett volna mondanom, hogy mennyire szeretlek és mennyire a bűvkörödbe ragadtam. Nem tudok tőled szabadulni, bármennyire is akartam. Legalább egy kicsit, hogy kevésbé fájjon az, hogy bűnben élünk. Nekem nincs senkim rajtad kivül! - a hangja elcsuklott.

Perselus felemelte a fejét, letette a kést és megfordult. Akkor látta, hogy Stella nem csak beszél... érez is, tudja azt is, hogy Stellát nem igazán hatja meg egy fél üveg pezsgő, tehát nem foghatta az alkoholra. Elakarta venni azt a rengeteg fájdalmat, amit azokban a vibráló szemekben látott.

-Már magától a gondolattól rosszul vagyok, hogy bárki más hozzám érjen. Függök tőled...

-Nagyon, de nagyon rosszhatással vagyok rád. Te egy ártatlan kislány voltál. Most pedig, a szemedből egyre jobban eltűnik a gyermek. Kezdesz felnőni... - szinte suttogta a szavakat, mégis, a köréjük telepedett csendben oribáládnak hangzott.

-Már nem az vagyok, aki voltam. És nem is akarok az lenni. Tudom, hogy most talán kevésbé vagyok szerethető de őszintén, nem érdekel. Nem tud érdekelni! - nézett a barna szemekbe, majd lehajtotta fejét.

Perselus kis habozás után Stella elé lépett és legugolt. Másodpercekig csak nézte a lányt, akinek sírás rázta vállait. Mutató ujját az álla alá csúsztatta és felemelte. Itt már semmi nem segít, csak az a rég vágyott csók. Tudta, hogy Stella egy pillanatig sem ellenkezne, de nem használhatta ki ezt a helyzetet. Reménytelenül fürkészte a zöld szemeket, hátha talál valami kis fényt, amibe kapaszkodat de sajnos, sehol nem talált semmit.

-Gyere... - Perselus felállt, szét tárta karjait és várt. Nem kellett sokat várnia, Stella a mellkasába bújt.

Perselus, korábban levette talárját így, nem volt ami eltakarja Stellát, mégis teljes biztonságban érezte magát. Tudta, hogy nem bánthatja senki. Már egyáltalán nem volt éhes. Pihenni akart. De előtte lefürdeni, mocskosnak érezte magát, naphosszat tudná magát vakargatni a víz alatt, akkor sem tudna megszabadulni az érzéstől.

-Szeretlek... - suttogta Stella a férfi mellkasába. -Tudom, hogy te is engem... ne erőltesd magad. Szeretnék lefürdeni - engette el Perselust és lépett hátra.

-A cuccaid, fent jobbról a második szobában vannak, a fürdő pedig mellett a legelső ajtó...

Stella nem válaszolt csak mosolygott és kifordult a konyhából. Tudta, hogy ezzel megbántotta a férfit. De nem érdekelte, majd kárpótolja, még akkor is ha nem neki kéne. A szobába lépve, semmi nagyra törő dolgot nem talált. Egy franciaágy egy iróasztal, és szekrények. Kicsi és otthonos. Nem tolakodóak a színek... biztos volt benne, hogy egyedül fog aludni ha őszinte akart lenni... nem bánta.

Össze szedte minden cuccát és a fürdőbe ment. Az ajtót a kelleténél hangosabban csapta be maga mögött.

-Most biztosan azt hiszi haragszom... pedig nem így van. Mindegy... gondolja csak azt, hogy haragszom! - mondta magának a tükörbe. -Takaros kis fürdő... de nem Perselushoz illik. Nem hiszem, hogy ez sokáig így marad - nézett körbe.

Miután végig mérte a fürdő minden egyes szegletét, megengedte a vizet a kádba, és levetkőzött. Mikor beleült a kádba, hallotta, hogy odalent valami erősen csattant a falhoz. Reménykedett benne, hogy nem a férfi volt.

***

-Vajon mikor fog felébredni?

-Nem tudom Ginny. De ideje lenne, nagy szükségünk van rád Hermione.

-Harry! Harry! - rontott be Fred a gyengélkedőre.

-Hallgas! Mi az? Mi a baj?

-Stella... Stella eltűnt. Mindenét elvitte, a szobája üres! - zilálta.

-Szóltál Dumbledorenak? Vagy McGalagonynak?