Virágok hajnala II. - Vesztes emlékek

3. fejezet 1. rész

-Lucius? - sziszegte a férfinek.

-Bármit megteszek... csak bocsásson meg nekem!

-Akkor derítsd ki nekem, hogy a leghűbb szolgám, Perselus hol lófrál ennyi ideig! Ha pedig ennek egy személy az oka... szeretném magam előtt látni! Minél hamarabb!

-Értettem nagy uram!

Ezzel a férfi eltűnt nagy fekete füst kíséretében. Voldemort hónapok óta várja Perselust, de a férfi nem jött.

Hogyan is jött volna? Hiszen a napjai, abból álltak, hogy a nagy tervet szőtte.
Nem volt ideje másra. A gyerekek száma megnőtt, dolgozatok, dolgozatok hátán és még a tanári megbeszélések mellett, kétnaponta egyeztetnie kellett Dumbledoréval és Minervával, Stella ügyéről. Örül ha két órát tud aludni és azt is nyugodtan. Újra álmok gyötrik és nem engedik. Nem csak Lily tért vissza, de az apja is. Az apja ismét szidja... mindenért. Lily pedig, Lily.

Folyamatosan felródta bűneit neki. Mindent amit a tekergőkel tett. Azokat a napokat amikor veszekedtek, mikor mindent egymás fejéhez vágtak csakazért, hogy megszabaduljanak a bennük tomboló dühtől. Valamennyire megnyugtatta Stella jelenléte de, közel sem annyira, hogy beszéni tudjon mindenről.
Nagyon sokszor megnyilt már a lány előtt, nagyon sokszor érzékenyült el a jelenlétében, mindazonáltal... magában még közel sem bízott annyira, mint kellene.

-Pers... kérlek!

-Nem tudom mit akarok! - válaszolta. -Azt hiszem nem vagyok rendben, de erről nem tudok beszélni senkinek... még neked sem, hiszen alig látlak. Én... pihenni akarok... elfáradtam. Mindenhogy! Az agyam leblokkolt, nem tudok gondolkozni. Sosem hittem volna, hogy vissza térnek az álmaim de így lett!

-Akkor pihenj... menj el a hétvégére! Pihend ki magad! Menj oda ahová szeretnél!

-Ron!

-Harry?

-Mi van Hermionéval? - kérdezte a vörös fiút. -Mindenen felkapja a vizet.

-Tudod milyen Harry! Elvileg Stellával sincs jóban most, vagy én nem tudom, de nagyon kerülik egymást.

-Király! - sóhajtott.

-Siriusról tudsz valamit?

-Semmit. Nem válaszol a leveleimre - sütötte le szemeit.

-Anyáék azt mondtak, hogy a rejtekhelyen sem látták már nagyon régen, de Remust sem. Feltehetőleg együtt vannak valahol. Tonks meg hallgat, nem válaszol semmi ilyen jellengű kérdésre.

-Mi van most mindenkivel?

Ron csak megrántotta vállait és lehuppant az ágyára. Mostanában senki sem normális. A háború a nyakukon, Voldemort napról-napra erősebb. Umbridge terrorban tart mindenkit. Még Dumbledore professzor sem lép fel ellene, mert fél a Minisztériumtól és Cornelistól.

Stella lekuporodott Perselus mellé a kanapéra és kezébe vette a férfi, kissé remegő, sápadt kezeit. A csuklójától kezdve, az újjai hegyéig végig simította kézfejét. Nem szólt, csupán hallgatta, ahogyan kattog az óra a falon, ropog a tűz, kint süvit a szél és Perselus egyre jobban megnyugszik.
Stella a kezét lassacskán Perseluséba csúsztatta, fejét pedig a férfi vállára hajtotta. Sajnálta a bájitalok mesterét... hiszen Ő tudta, hogy mennyire jó ember is valójában akit az elmúlt évek, igen csak megkeményitettek. Tudta, hogy nagyon nehezen nyílt meg neki, mégis megtette.

Perselus, hosszú idő óta nem érezte magát ennyire biztonságban... ugyanakkor sebezhetőnek. Azzal, hogy megint megnyílt a lányak, méginkább sebezhető lett. Természetesen tudatában volt annak a ténynek, hogy Stella sosem árulná el őt... magától. Muszáj lesz megválnia a lánytól, és persze ott volt a jóslat. Ami 73 telén egy névvel is bővült. Szívében a mardosó érés nem múlt el, még akkor sem mikor a smaragdzöld szemek biztatóan és oly szerelmesen lestek fel rá. Ettől talán még jobban fájt a szíve. Megsimogatta Stella arcát és óvatos mosolyra húzta ajkát.

-Az én gyönyörű Griffendélesem... - éppen, hogy suttogta a szavakat, mégis a lány szívéig hatolt. Stella elpirult és lesütötte szemeit. Gyomrában életrekeltek a pillangók és csak úgy röbdöstek. Régen keltek életre, már abban a hitben volt, hogy az összes elpusztult.

Ez a mondat után másra nem is vágyott csak arra, hogy érezhesse a férfi ajkait a sajátjain. Vágyott Perselusra. Sosem vallotta be még magának de most muszáj volt. Vissza nézett Pitonra... szóra nyitotta száját de szava hamar elakadt. Nem tudta kimondani. Ettől pedig megijedt. A kicsi pillangók most leszálltak és meg sem mozdultak. Nem tudta közölni a hűn szeretett férfinak azt, hogy vágyik rá. Vajon tényleg vágyott rá abban a pillanatban? Vagy csak a muszáj és a szükség húzta megint vissza Perselus karjaiba. Nem akarta kihasználni a férfit csupán az élvezetért. Stella valamikor halálosan szerelmes volt a tanárába. Voltak idők mikor az életét áldozta volna érte, de ez a tűz... halványult benne. Már nem azt a szempárt látta mint hónapokkal ezelőtt. Érezte, hogy a szíve lassan kihül és nem marad tűz csupán, némi parázs amit akár be is lehetne gyújtani... de ha őszinte akart lenni, nem akart újra tűzet.

Ez már nem az amibe belekezdtek. Az elmúlt hetekben, nagyon sokat sérültek. Ezt természetesen Perselus is észrevette. Nagyon szerette Stellát, talán mindennél jobban... mindazonáltal, a sok titok és kétely felemésztette őket belülről.

A néma csendet egy bagoly kopogtatása törte meg. A madár, kissé ázzottan állt a pince ablakában levéllel a csőrében. Perselus felállt Stella mellől, és utat nyitott a bagolynak, aki Stellához repült. Ölébe dobta a levelet és már ott sem volt.

Stella rá lesett a levélre...

-Max Williams... ilyen nincs...

-Az apád? - kérdezte halkan.

-Sajnos...