A bohóc [Halálos ítélet II.]

Chapter 10

N I C O L A

how can i love
when i'm afraid to fall?

- Merre van?

Miután két percig kopogtam idegbeteg módjára, végre Nino kinyitja azt az átkozott ajtót. Nem értem, mi az istenért kell bezárkózni, amikor 15 ember figyeli a házat null-huszonnégy.

- A szobádban, ahogy mo...

Végig sem hallgatom, csak ellököm az ajtóból, aztán kettesével szedem a lépcsőfokokat az emeletre.

Martina nem örült, hogy faképnél hagytam. A szituáción csak rontott, hogy egy másik nőért tettem mindezt. Igazából kamuzhattam volna, hogy családi vészhelyzet állt elő, de a hazugságtól csak szarabbul éreztem volna magam, mint alapból. El tudom képzelni, hogy jön le neki a szitu. Miután letettem a telefont, egy tizedmásodperc elég volt, már tudtam, ha nem kapok engedélyt rá, akkor is hazarepülök. Nekem is szarul esett volna fordított helyzetben, de... ez van. Aisha nekem még mindig fontosabb, akkor is ha majd beledöglök, annyira kívánom Martinát.

Nagyon nehéz néha úgy cselekedni, hogy ne bánts meg senkit. De valószínűleg bármikor máskor ugyanezt a döntést hoztam volna.

Elrobogok Nina mellett a folyosón, és nem is reagálok a kérdő pillantására. Gondolom legszívesebben nekem szegezné az egymillió dolláros kérdést, hogy mégis mikor lett nekem ilyen fontos a legjobb barátnője? Az a baj, hogy a kérdésre én sem tudnám a választ.

Kopogás nélkül rontok be a szobába. Aisha összerezzen az érkezésemre és kimondottan meglepődik, hogy itt vagyok. Miért lepődik meg? Magzatpózban fekszik, a szemei vörösek.

- Ajj, mi a baj, cicám?

A nyitott ajtó miatt Nina is fültanúja az egésznek és tisztán kiveszem, hogy a becézés hallatán azt mormogja, hogy mi a fasz.

Becsapom magam mögött az ajtót, és természetesen jelenleg rohadtul leszarom, mit gondol.

- Hazajöttél - A hangsúlya hitetlenkedő. Megtörli a szemeit.

- Nino hívott, hogy ki vagy bukva, persze, hogy hazajöttem - ledobom a földre a kabátomat, majd bemászok mellé az ágyba. - Miért sírsz?

- Sajnálom, hogy elrontottam az estédet, én csak... - kétségbeesetten megvonja a vállát, az ajka közben megremeg. - Én csak... Én nem kértem, hogy hívjon fel.

- Nem rontottál el semmit - rázom meg a fejem halványan, miközben eltűröm a haját a füle mögé. Még mindig egyenes. Nagyon jól áll neki. - Elmondod? Vagy inkább csak azt szeretnéd, hogy megöleljelek?

- Hát... - fúrja a fejét a nyakamba. - Is-is?

Elmosolyodom. Az egyik karommal a derekát ölelem, a másikat átvezetem a nyaka alatt. Ahogy szoktam. És ezt kimondani magamban nagyon furcsa. Mintha ezer éve minden nap így ölelném. Ahogy szoktam.

A két keze a mellkasomon pihen, a levegővételei csiklandozzák a kulcscsontomat. A kezem fel-alá jár a hátán. A pólója kicsit felcsúszott. Először csak végighúzom a mutatóujjamat a póló szegélyével párhuzamosan. Aztán becsúsztatom a tenyeremet az anyag alá. Végül is ez még nem lépi túl a barátkódexet, nem? Lassan haladok felfelé, aztán amikor elérem a melltartója csatját, elindulok vissza. Annyira puha a bőre.

A másik kezemmel a haját birizgálom a fülénél. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hosszú a haja, ha nem kunkorodik össze. Simán a csuklóm köré tudnám tekerni, ha akarnám. Persze nem akarom. Egyáltalán nem akarom.