Bűnössé tettél engem

Első fejezet

A mai nap is ugyanúgy kezdődik mint tavaly, csak akkor a tizenhetet töltöttem idén pedig a tizennyolcat. Hivatalosan is felnőttnek minősülök és részt vehetek a ma esti törzsgyűlésen, amin megtudhatjuk, hogy ki kerül ki az emberek közül áldozatnak és kinek kell végleg elbúcsúznia az itteni élettől vagy lehet, hogy az egész életétől. A reggelem szokásosan kezdem. Hálát adok a tegnap estéért, hogy nem történt támadás, majd felöltözők a szokásos szoknyában végződő egybe ruhámba, felveszem hozzá a homokszínű topánka cipőmet, a hátközépig érő sötétbarna hajamat pedig befonom, majd laza kontyba csavarom a tarkómra. Miután ezzel végeztem kimentem a konyhába, ahol édesanyám és édesapám várt. Anyám viselete hasonló mint az enyém annyi különbséggel hogy ruháján ott díszeleg a törzsfői feleség embléma. Igen édesapám a törzsfőnők. Nagyon szereti a családját, ugyanakkor mégis tekintélyt parancsoló velünk szemben is, nem mindig mutat érzelmeket, közölni közli, viszont a törzs előtt még csak azt sem. Olyankor anyámat is úgy kezeli mintha egy rendes falubeli ember lenne. Miközben leülök a reggeli szamóca teámmal, az apám által faragott fa körasztalhoz, figyelem ahogy a szülők folyamatos készültséget mutatnak felém, a ma esti szertartásra. Időközben Etera, a húgom is megérkezik. Szerencsére nagyon szoros a testvéri kapcsolat közöttünk hiszen csak egy évvel fiatalabb nálam, illetve a törzsfő gyermekeiként a falubéli korunkbeliek nem tekintenek ránk jó szemmel, mert saját magukat becsapva azt hiszik mi kiváltságosak vagyunk, pedig néha többet teszünk ketten Eterával az egész faluért mint ők összevetve. A teám végeztével felkeltem az asztaltól a vízzel teli vaslavórba elmostam a bögrét, megvártam a kishúgomat majd elindultunk a szokásos utunkra a Főházhoz ahol a szülők által lemondott gyerekeket szoktuk meglátogatni.

-Hogy érzed magad ma? -kérdezi tőlem a húgom és a hangjából kihallatszódik az aggodalom. Pontosan tudom mire gondol, hiszen már nekem is megfordult a fejemben. Mi van, ha ma én leszek az áldozat? Bár ott motoszkál a fejemben a gondolat, elvetettem a túlzott aggódás gondolatát, hiszen ma töltöttem a tizennyolcat, nem gondolnám, hogy pont én lennék a kiválasztott...Legalábbis nagyon remélem.

-Minden rendben, jól érzem magam. Neked is így kéne tenned, ahelyett, hogy miattam aggódj. Semmi baj nem lesz, szedd össze magad, nem láthatnak így a gyerekek.

Az út további részét csendben tettük meg. Mindketten elvoltunk foglalva a saját gondolatainkkal, ami ugyanaz az a dolog körül forogtak. A Főház láttán a szívem melegség töltötte el, arcomra pedig egy levakarhatatlan mosoly ült rá. Végre láthatom azokat az ártatlan gyerekeket akik saját hibájukon kívül járták meg a poklok poklát. Ahogy a lábam az első lépcsőfokot érinti már tudom, hogy nem fogok innen elszabadulni egy jó ideig, amit egyáltalán nem bánok. Imádok a gyerekekkel lenni, elfeledtetik velem az engem körül ölelő problémákat, azzal az ellenállhatatlanul aranyos és sajnos semmit sem sejtő, gondatlan mosolyukkal. Amint beléptem az ajtón, a délelőttös felügyelő, tehát Thyen vigyázott rájuk. Amint meglátott minket üdvözölni készült mint törzsvezetői családtagokat.

-Eszed ágába se jusson térdet hajtani Thyen!-szólaltunk meg egyszerre szeretett húgommal. A gyerekek és az ők felügyelőik kivételek a kötelező köszöntés alól. A kistermetű lány kiegyenesedve ránk mosolygott majd egy egyszerű köszönéssel üdvözölt minket.

-Örülök, hogy ma is eljöttetek. A gyerekek reggel óta rágják a fülemet miattatok, így csak reménykedni tudtam, hogy meglátogatjátok ma is a kis porontyokat.-mosolygott ránk szívet melengetően Thyen. Egyébként ő is árva, és itt nevelkedett, majd úgy döntött, hogy az elődjei helyébe lépve megpróbálja legalább annyira széppé tenni a gyerekek életét, mint azokban az időkben az ő felügyelői. A hosszú folyosó végén, a hatalmas fa ajtó kitárta magát és szemem elé tárult temérdeknyi kisangyal sziluettje. Amint megláttak minket hatalmas rohanásba kezdtek és úgy rohantak le minket mint a lovak délben az etetőt. Különböző korosztályúak voltak mind de egészen a kicsikéktől akik már tudtak járni, a nagy szinte velünk egy idősekig mindenki körénk gyűlt és az út közben beszerzett élelmek elfogyasztása közben, kérdéseik tömegeivel soroztak meg engem és drága húgomat. "Miért nem jöttünk sok időn keresztül?" "Betegek voltunk-e hogy nem látogattuk őket vagy netalán haragudtunk-e rájuk?" ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáztak minket, amikre nehéz volt egytől-egyig mindre válaszolni, hiszen sajnálatos módon olyannyira sokan voltak.