Bűnössé tettél engem

Nyolcadik fejezet

~Rynnys szemszöge~

Még mindig eszméletlenül feküdt a karjaim között. Számomra az, hogy tűrtőztessem magam, maga a pokol érzetét jelentette. Hiszen akármennyire is lefoglalt az a tény, hogy fogalmam sincs merre járt és mi történt vele és hogy rettenetesen aggódom Érte, nem tudott a figyelmemtől elszakadni, a szemfogaimat vonzó, édes illatú vére.
Vörös foltokkal borított, és horzsolásokkal, sebekkel díszített arcát fürkésztem, melyen a hüvelykujjammal lassan végig szántottam, ezzel a felületére tapasztva, nem kevés vért, amely Tőle származik. Ujjamat az ajkamhoz emelve éppen csakhogy az hozzáért, és az én eszem szinte teljesen kikapcsolt, a mézédes íz érzetére. Szemeim vörösen villogtak, ajkaimat a szemfogaim növekedése feszítette egyre jobban szét, körmeim is kissé megnőttek, és ami a legrosszabb volt, az az égető, maró érzés amit a vére utáni sóvárgásom keltett a belsőmben, a kínzó gondolatok, melyek nem szóltak másról, csak arról,hogyan cincálnám szana-szét, ezt a gyönyörű nőt itt a hall közepén, vérével a hófehér falakat, gyönyörű vörösre festve.
Már a nyakát súrolják az ajkaim amikor a torkából egy halk sóhajtás szakad fel.

-Rynnys...- suttogja, kezeit gyengén az arcomra csúsztatja, a saját arca elé emeli mélyen a szemembe néz, és mézédes ajkai az enyémet simogatják, ahogyan lassan, küszködve felém hajolt. Az égető vágyat, a vére iránt felváltja, az érzéseim kavalkádja. Lassan elvált az ajkaimtól és kétségbe esett tekintetét az enyémbe fúrta.

-Fogalmam sincs mi okod van arra, hogy eltaszíts, de most nem is érdekel. Ha akarod majd elmondod. De most nagyon szükségem van rád Rynnys... Arra, hogy érezzem a tested melegét, miként felmelegíti a rettegő lelkemet. Így tehát nagyon kérlek csak most ne tagadd meg az irántam lángoló érzéseid.- mondta látszólag teljesen nyugodtan, azonban hangjában hallatszódott a lelkét nyomó rettegés, és a visszatartott könnyei, melyek vészsebesen akarnak előtörni, gyönyörű smaragd szemeiből. Több se kellett nekem. Sérüléseire odafigyelve óvatosan megemeltem és mégis határozottan az ölembe ültettem lovagló ülésbe, és a derekánál erősen tartva, birtokba vettem az ajkait. Felajzott testemet nem segítette lenyugvásra az a tény hogy testét több helyen is látni hagyta a szakadt ruhája. Körmeit a lapockámba mélyesztette, melyeket utána átvezetett a tarkómon keresztül a hajamba, és amennyire maradék ereje engedte, erősen beletúrt, mely hatására, jól eső sóhajtást engedtem a csókunk közepette szájába. Bár nem akartam, és Ő sem, muszáj volt elválnunk egymástól, hiszen a hirtelen, durva csóklopások miatt, szánk már szinte olyannyira elzsibbadt, hogy nem éreztük, mégis vágytuk egymást. Lassan megemelve őt nyakán a bőrét csókolgatva, egyáltalán nem izgatott milyen lenne bele kóstolni, pedig ott volt az alkalom. Sokkal inkább érdekelt az, hogy, hogyan reagál rám, az érintésemre, és arra is hogy elég szemmel látható az izgalom amit okozott bennem. Lassan a lépcső felé vettem az irányt, miközben még mindig lágy csókokkal hintettem be fehér bőrét, és elégedetten hallgattam jól eső sóhajait. A lépcsőn felérve, arra a folyosóra értem, karomban a Hölgyemmel, amelyen mindkettőnk szobája helyezkedett el. A folyosón elindulva, az ő fehér ajtója mellett elhaladva, a saját, fekete ajtóm előtt álltam meg közvetlen az ő szomszédjában csak a másik oldalon. Fogalmam sincs, hogy járt-e már az én szobámban. azonban ha igen 2 lehetőség áll fent, hogyan juthatott be. Vagy beszökött, vagy behoztam. Ha az utóbbi történt akkor, még magam sem tudom miért tettem, hiszen ritkán engedek be bárkit is a szobámba. Ó emlékszem. Amikor az üvegházból hoztam őt ki, valamilyen érzéstől vezérelve a saját szobámba hoztam akkor is, és mondhatni rossz vége lett... "Jó ötlet volt ezt az ártatlant, egy bűnös területére hozni? Mi van, ha Őt is, bűnössé teszem, akárcsak magam?" Ezek, és hozzájuk hasonló gondolatok ostromolták az agyam, még mielőtt átléptem volna saját szobám küszöbét, de ezeket gyorsan el is tűntettem a gondolataim közül és azzal nyugattam magam folyamatosan, hogy pontosan tudta mit kér, mikor a közelségemért könyörgött. Lassan az ágyra fektettem, gyenge testét és fölé kerekedve, kezeimet a feje mellett támasztottam meg, és miközben csodálatos arcát bámultam, próbáltam magamban legyűrni a lélek szaggató gondolataimat. Ő, az én megmentőm, csak nézett gyönyörű smaragd íriszeivel, és bársony kezét az arcomra tette, amibe én úgy bújtam bele, mintha a menekülő utam céljához értem volna el, és végre megállapodhatok, bár tudom, hogy nem így van, egy kicsit jó volt behunyt szemekkel a tenyerében pihentetni gondolataim sokaságát.