Bűnössé tettél engem

Ötödik fejezet

A hiánya csak tovább mardosta a lelkemet belülről. Még mindig a szoba közepén voltam összeesve, magamba roskadva, a magány által emésztődve, és csak egy kérdés tűnt ki a sok közül. Miért taszít el? Kerestem a választ de semmire nem jutottam. Miután elég erőt gyűjtöttem, nagy nehezen feltápászkodtam, és kiléptem a szobából. Fogalmam sincs merre, de elindultam a hosszú folyosón. Össze vissza kanyarogtam, lépcsőket másztam meg, majd egy hatalmas üvegajtó előtt álltam meg. A figyelmemet teljesen elvette, az ajtó mögött elterülő üvegház és az abban létrejött téli kert. A kilincsre rátettem a kezem majd lenyomtam azt. A hideg levegő, forró zuhanyként ért, így gyorsan összehúztam magam, kezeimet a mellkasom előtt összeszorítottam és igyekeztem az üvegházhoz, hogy végre beléphessek a jobb időbe. De az zárva volt. Akárhogy próbáltam feltépni az ajtót, sehogy sem sikerült. Körül néztem mire megláttam egy kis rést az egyik ablaknál. Odasétáltam majd nemes egyszerűséggel felnyitottam azt, és bár éppen csak hogy befértem, bemásztam, a gyönyörű rózsák közé. Illatuk betöltötte az egész üvegházat én pedig csak gyönyörködtem bennük. A figyelmemet megragadta egy fehér szőrmés kanapé amely a rózsaágyások közepén helyezkedett el, és egy macskakövekből kirakott út vezetett hozzá. A kanapé mellett egy kisebb polc is el volt helyezve, melyen egy női portré díszelgett. A kezeim között szorongatott kép, egy gyönyörű, igéző nőt ábrázol, komoly mégis szerelmes tekintettel. Száját csak egy halvány mosoly díszítette de ez is jól állt neki. Szőke hosszú haja kontyba volt a tarkója és a feje búbja közti részre fogva. Szerintem életemben nem láttam hozzá hasonló, gyönyörűséget. A képet visszatettem a helyére, és nem foglalkoztam vele többet. A kanapét használatba véve kényelmesen elhelyezkedtem rajta és csak gyönyörködtem az engem körülölelő, békességbe és nyugalomban. Meg persze a ritka de annál gyönyörűbb fekete szárú vörös rózsákban. Itt eszméltem rá mennyire is fáradt vagyok lelkileg, ami természetesen kihatással volt a fizikális jóllétemre is. Szemeimet hirtelen álom kényszerítette lehunyásra. Nem is aludtam meg igen is. Mintha saját magamat láttam volna kívülről, mire kulcsfordítást hallottam az ajtóban, de mire odakaptam a tekintetem, visszaszálltam az alvó testembe, és félálomban aludtam tovább.

-Hát te meg mit keresel is kicsi lány? Csak a baj van veled, neked ide nem szabadott volna bejönnöd. -suttogta hitetlen hangon.-Na gyere.-emelt fel hercegnő pózba, mire a nyakam irdatlan módon elkezdett bizseregni. Szorosabban hozzábújtam mellkasához, pusztán két okból. Borzasztó hideg volt mikor kilépett az üvegház ajtaján és állt egy helyben míg bezárta az ajtót. A másik ok, hogy a nyakam bizsergéséből tudtam, hogy Rynnys karjaiban fekszem éppen tehetetlenül. Ez az ok miatt a nyugalmam és békém megmaradt, hiszen mellette biztonságban éreztem magam. "Mikor változtak meg ennyire az érzéseim iránta?". Jelenleg olyan fáradt de mégis nyugodt voltam, hogy ha akartam volna se tudtam volna választ vagy kifogást keresni. De őszintén nem is akartam. Csak kiélveztem a helyzetet, hogy mióta itt vagyok úgy érzem van egy biztos pontom, aki mellett békém van, aki akármennyire is földre tud teperni, mégis felránt utána, aki bármennyire megijeszt utána Ő a nyugalom. Igen, mindezt életem megmentőjében találtam meg, aki ugyan még mindig egy szörny de számomra teljesen más fogalom szerint jelent szörnyet Rynnys. Még jobban hozzábújtam, és a nap folyamán másodjára mosolyodtam el, és mindkétszer miatta, amit Ő csak egy magabiztos sóhajtással nyugtázott. Kellett egy bő tízperc mire visszaértünk volna a szobámhoz, de teljesen másik irányba fordult Rynnys, és egy teljesen másik szoba küszöbét lépte át, még mindig a karjaiban tartva. Lassan kinyitottam a szemeimet és az én szobám szöges ellentétével találtam magam szemben. Minden bútor, a falak az ajtó, minden fekete volt, vagy legalább is sötét szürke. Rynnys nem vette észre ,hogy felkeltem, így lassan az ágyához sétált és óvatosan letett rá a bal oldalamra helyezve. Ennek köszönhetően, a szemem elé tárult az ágya melletti komódon ugyan az a nő portréja,akiét az üvegházban is láttam. Ez a tény, hogy Rynnysnek lehet hozzá köze, hiszen nem véletlenül tartja a személyes dolgai között, valamiért elkezdte belülről mardosni a lelkemet, és düh kezdett el fortyogni bennem. Zavart az egész dolog, közben semmi közünk nem volt egymáshoz. A saját agyam által kreált dolgok fognak teljesen tönkre tenni. Meg az hogy Rynnys egyszer olyan jeleket ad, hogy érdeklem aztán eltaszít. Várjunk csak...? Lehet ez a nő tehet Rynnys viselkedéséről? A düh még jobban elkezd bennem fortyogni. Csak ezen jár az agyam, és hogy nem csak a nőre vagyok dühös hanem Rynnysre is, de legfőképp magamra. Mégis mit hittem? Ő egy vámpír én pedig egy ember. Ha Ő is érezne irántam valamit akkor se lehetne, semmi se köztünk. Hiszen én majd meghalok előbb-utóbb. Lehet pont egy vámpír, vagy Rynnys kezei által. A düh mellé társul a csalódottság és a magányérzet ismét. Hogy lehettem ilyen naiv? Hogy vehette el az eszem, ha csak egy kis időre is, de egy szörnyeteg? Szemeim megtelnek könnyel, ennek a tudatára, mégis legbelül reménykedem. Ha nem is szerelem vagy szeretet ami a herceghez köt, de egy bizalmi, érzelmi kapcsolat igen. Lassan felemelkedtem az ágyon és egyenesen Rynnys szemébe néztem aki az ággyal szemben lévő kis kanapén ült keresztbe tett lábakkal, miközben karjait a kanapé háttámláján pihentette. Szemében meglepettséget láttam, könnyes arcom láttán. Majd felkelt odajött hozzám leült az ágy szélére, miközben még mindig az arcomat fürkészte, majd az arcomhoz emelte jobb kezét, ami nem ért célba, mert ellöktem, amit ő egy érthetetlen arckifejezéssel nyugtázott.