Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Harmadik fejezet

.
.
.

- Öhm, Hajime, - szólalt meg az Oikawának-kinéző-halucináció - nem akarok ítélkezni, de hogy a francba sikerült ekkora kupit csinálnod a lakásban az alatt az 5 perc alatt mialatt én zuhanyoztam?

Eltekintve ennek az egész halucinációnak a nyílvánvaló őrültségétől, két dolog is elég szokatlannak tűnt az előbb elhangzott mondatból. Az egyik a keresztneve használata volt - ő és Oikawa harmadéves egyetemistaként sem törték meg a gyerekkori szokásukat, miszerint különféle beceneveken hívták egymást, mint sértegető ("Hé, Szaroskawa"), és szándékosan idegesítő ("Iwa-chaaan") módon. Ez volt az első furcsa dolog. És a második-

- Sokkal hosszabb ideig zuhanyzol mint 5 perc, - bökte ki.

Oikawa egy már túlságosan is jól ismert durcás pofát vágott, amire Hajime gyomra összerándult. Túlságosan valós. Túlságosan igazinak tűnik. Egy kicsit megimbolygott majd belekapaszkodott a kanapéba, hogy állva maradjon, miközben mély levegővételeket vett, amelyek szagatottan értek el a tüdejéig. Oikawa homlokráncolva nézett rá, és látszott rajta az egyértelmű aggodalom. - Hé, jól vagy?

Ez nem igazi. Ez nem igazi, folyamatosan ezt hajtogatja magának, majd éles késként hatol belé, hogy valószínüleg csak halucinációi vannak. Ó Istenem. Megkéne nézetnie magát egy kórházban? Ez nagyon rossz dolog, igaz? Kábultan állt és pislogott az előtte álló tökéletesen háromdimenziós alakra, miközben ezek és ehhez hasonló kérdések járták át újra és újra a gondolatait. Mondja el a halucinációnak, hogy jól van? De amúgy nincs jól, nem? Úgygondolja, hogy lehet elhányná magát, hogyha kinyitná a száját, szóval azt mondani, hogy jól van, nem igazán illene a kérdéséhez.

Oikawa még jobban összevonta a szemöldökeit. - ... Hajime?

És megint. Megint ez. Ez beindított benne valamit, mert ez az egész egyáltalán nem illett össze. Hogyha ez az ő halucinációja, akkor miért hívja őt Oikawa valami olyannak, aminek sosem?

- Te egy... szellem vagy? - Hajime képes volt ennyit kibökni magából, az ujjait fájdalmasan süllyesztette egyre mélyebbre a kanapé szövetjébe.

Oikawa pislogott, majd egy zavart mosolyra húzta az ajkait. - Hogy... mi vagyok?

- Egy szellem, - ismételte meg Hajime. - Nem lehetsz egy halucináció, mert te... mert ő, nem hívott így engem. Te nem... - nagy nehezen nyelt egyet, majd egy enyhén hisztérikus nevetésben tört ki. - Jézusom. Kezdem elveszíteni az eszemet. De komolyan.

Oikawa arcáról eltűnt a mosoly, és lassan leengedte a fején tartott törölközőt, miközben Hajime felé lépett. Hajime ösztönösen hátrébb lépett. Oikawa azonnal megállt, és zavarodottan nézett rá.

- Nem értem, - mondta Oikawa szaggatottan, és mostmár mind a ketten ugyanannyira összezavarodottak voltak. - Mi folyik itt? Miért lennék egy halucináció? Jól va-

A mondata közepén a szemei megakadtak valamin Hajime mögött, és a szemöldökeit mégjobban összevonta. - Várj. Mit csináltál a képünkel?

- Mi?

- A képünk a falról. Hol van?

Hajime megfordult és ránázett a szóban forgó falra. Tényleg üres volt. Mondjuk nem is tudta, hogy mi másra számítson. - Nekünk nincsen... képünk azon a falon.

- De igen! - Hajime visszafordult Oikawához, aki most elviharozva mellette a falhoz sietett, hogy közelebbről is megnézze azt. Valamilyen nyom után kutatott, ami esetleg bizonyíthatta volna neki, hogy már pedig ott tényleg volt valami. - Pontosan itt volt, a... a... - kiegyenesedve vádló tekintettel fordult Hajime felé. - Tudod, hogy miről beszélek! Arról amelyiket még én csináltam az első randinkon!