Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Kilencedik fejezet

.
.
.

Egy hete volt először amikor Hajime rajtakapta Oikawát, hogy az éjszaka kellős közepén végzett kutatómunkát. Ez úgy történt, hogy: aznap este az általánosnál hamarabb befejeztek egy Netflix filmet, így Hajime hamarabb elment lefeküdni, ugyanis volt egy enyhe fejfájása. Viszont az éjszaka közepén megébredt egy doboz hideg Sprite-ot kívánva. Szóval kitántorgott a szobájából arra számítva, hogy majd a teljes sötétségben kell a konyháig eltapogatóznia - de ehelyett egy kékes fénnyel találta szembe magát ami a kanapé felől érkezett.

Össze hunyorította a szemét, hogy fókuszba helyezhesse a kanapét. - Oi...kawa?

Oikawa felnézett a képernyő bámulásából. A szemüvege az orra hegyén csücsült, rikítóan tükrözve azt amit olvasott. - Oh szia. Miért keltél fel?

   - Inni jöttem, - mondta Hajime megdörzsölve a szemét, közben a kanapé felé haladt. - Te meg mit csinálsz? - már elég közel volt ahhoz, hogy tisztán láthassa Oikawa képernyőjét, de már csak egy gyors pillantás is elég volt neki, ahhoz hogy rájöjjön a tartalmára. - Te most... keresgélsz? Párhuzamos univerzumokról?

   - Mhm, - hümmögte válaszként, miközben felegyenesedve kinyújtotta a karjait maga mögött egy alig visszafojtott ásítással. Semmi mást nem mondott ezután, csak tovább folytatta az adott oldal görgetését, olykor-olykor pár mondatot átmásolva egy körülbelül 16 oldalas word dokumentumba, amit egy másik tálcán nyitott meg. Vajon mikor rakhatta össze ezt az egészet?

Hajime az indigó fénnyel megvilágított oldal profiljának konturját bámulta, különös érzés fogta el, valamiért félt. Úgy érzi, hogy mostmár nyugodtan kijelentheti, hogy ezen kívül már számos más este is rajtakapta Oikawát azon, hogy valamit csinál. Mindketten tisztában vannak ezzel, de az már az ő döntése, hogy beismeri-e vagy sem. Oikawa arckifejezése semmit sem segített neki abban, hogy most mi lehetne a "helyes dolog" amit mondani lehetne.

   - Késő van, - bökte ki végül, - Menj aludni. Nem kell emiatt fentmaradnod.

Oikawa kezei még mindig a billentyűn pihentek. Rossz válasz. - Nem alszom emiatt kevesebbet. - mintha sokkal inkább a képernyőnek mondta volna, minthogy Hajimének. - Azért csinálom ezt, mert nem tudok aludni.

   - Öhm- mi? - most már még annyira sem biztos abban, hogy mit kéne mondania, mint az előbb volt. Ezért csak még jobban melléfog. Bármilyen válasz jobbnak tűnt, mint ez a fülsüketítő csend. - Figyelj, csak fejezd be mára. Majd- majd segítek neked holnap alaposabban keresgélni, ha ettől jobban érzed magad.

Oikawa elégedetlenül megköszörülte a torkát, majd kissé nagy erővel lecsukta a laptopja tetejét. Így már teljes sötétség borul a szobára, és Oikawa hamarabb megszólalt, mint mielőtt Hajime felfoghatta volna, hogy mit is látott az előbb. - Hogyha ettől jobban érzem magam. - ismételte meg ridegen - Azta, milyen figyelmes vagy. Nagyon szépen köszönöm.

Hajime felidegeskedett a gúnyos hangnemén. - Mit akarsz? Mit mondjak?

   - Nem "akarom", hogy bármit is mondj. - a Hold fénye lassan egy alak körvonalát világította meg. Oikawa durván a kanapéra dobta a laptopját, majd felállva Hajime felé fordult; sziluettje merev volt. - Már kezdem azt hinni, hogy nem is akarsz megoldást találni arra, hogy haza juthassak.

   - Mi a fasz? - csattant fel Hajime, - Miért ne akarnám? Te meg miről beszélsz?

Oikawa szemei megvillantak. - Ne tegyél úgy mintha nem játszottál volna el ezzel a gondolattal mostanában. Oh, talán ez nem is olyan rossz így! - mondta elvékonyítva a hangját. - Hozzuk ki belőle a legtöbbet amíg itt van! Nem vagyok egy idióta, látom az arcodon!

Hajime gyorsan pislogott, ez a hirtelen jött vád előreláthatatlan csapása dühös megaláztatásának adott helyet. - Oké, igazad van, jó volt őt visszakapni, - mondta forrongva, - mert én is csak egy ember vagyok, bocs. Miért olyan nagy baj ez?

   - Mi a baj, - felelte Oikawa Hajime kérdésének végét lecsípve, - az a baj, hogy én nem ő vagyok. Ha esetleg elfelejtetted volna. "Ő nem jött vissza". - szavai határozottan jeges felszíne küszködve törtek elő, hogy meghallhassák őket. Hajime talán észre sem vette volna, hogyha most nem lenne minden érzéke Oikawára kiélezve. - Nem használhatsz engem a feldolgozási mechanizmusodként, Iwaizumi. És legfőképp nem használhatsz engem egy pótlékként helyette.

Hajiméből egy fájdalmas nevetés tört fel, majd hátralépett tőle, kitárt karokkal. - Gyerünk akkor! - kiabálta gúnyosan, - Menj el. Menj vissza. Lássuk, hogy megállítalak e majd. - amikor Oikawa egy tapodtat sem mozdult, csak megkövülve bámulta őt, Hajime lágyan maga mellé ejtette a karjait, heves lélegzetvételeket véve, egy újabb bizonytalan lépést téve hátra. - Pontosan. Nem én vagyok az aki visszatart téged. Sajnálom, hogy a dolgok nem terv szerint haladnak, de nagyon jól tudod, hogy sosem volt fogalmunk arról, hogy mit csinálunk, és ez nem rajtam állt.

Csak a konyhai óra ketyegését lehetett hallani az ezt követő keserű csendben. Hajime lehunyta a szemeit, majd megdörzsölte őket a kezeivel. Azt akarta, hogy mindent vissza szívjanak amit mondtak, de most csak ott álltak mind azzal ami fájt nekik, és talán egy kicsit mind a kettőjüknek igaza is volt. Ez mind egy hátborzongató és érinthetetlen gubancot formált köztük.

És pont ezért szereti megtartani magának amit mondani szeretne.

   - Ebben az állapotban semmire sem megyünk, - mondta Hajime fáradtan. - Menj az ágyba Oikawa. Aludj.

Sarkon fordulva visszament a szobájába és lefeküdt az ágyába, még mielőtt mondhatott volna még valamit, amit később megbánt volna. A sötét plafont bámulta, mindaddig amíg azt meg nem törték a hajnal méz és vérvörös színei.