Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Hatodik fejezet

.
.
.

Hanamaki és Matsukawa boltos bentobox-okkal és sörös dobozokkal állítottak be Hajiméhez. - Az istenek eledele, tudom, - mondta Matsukawa fanyarul, miközben Hanamaki visszaadta Hajime sálját. - Szívesen. Hé - használhatom a mosdót?

Hajime szórakozottan bólintott, majd elvéve tőle a műanyag szatyrot elkezdte kipakolni a tartalmát a kávézóasztalra, miközben Matsukawa a fürdőbe kocogott. Hanamaki lehuppant a kanapéra, elvett egy doboz sört, kinyitotta, majd szónélkül Hajimének nyújtotta. A tekintete a kávézóasztalon hagyott könyvön landolt, ami a párhuzamos univerzumok működésének elmagyarázásához szolgált célul még a tegnap este; Oikawa félig kinyitva hagyta a lapjaival lefelé fordítva.

   - Szoktál olvasni? - kérdezte Hanamaki, miközben Hajime elvette tőle az italt.

Még mielőtt válaszolni tudhatott volna, ő és Hanamaki egy hirtelen lábdobbanásra lettek figyelmesek Oikawa szobájából, amit egy elfojtott de annál is jellegzetesebb "áu!" követett, még mielőtt az az idióta realizálni tudta volna, hogy csendben kéne maradnia. Hajime idegesen nézett Hanamakira. Hanamaki kiegyenesedve ült a kanapén és homlokráncolva a becsukott szobaajtó irányába nézett. - Te is hallottad ezt? - kérdezte halkan.

Hajime ösztönösen válaszolt neki: - Hm? Micsodát?

   - Csak arra gondoltam - izé, hogy egy kicsit olyan hangja volt mintha... - Hanamaki még mindig az ajtót figyelte, mintha csak arra várt volna, hogy valaki kijöjjön onnan, majd bizonytalanul megrázva a fejét, halványan Hajimére mosolygott. - Mindegy, semmi. Biztos csak beképzeltem.

Hajime megpróbálta viszonozni neki a mosolyt. A szíve közben eszméletlenül hevesen dobogott a mellkasában. Ez az amire várt, igaz? A megbizonyosodás amire nem is tudta, hogy szüksége van. Hanamaki hallotta őt. Hanamaki is hallotta Hamiskawát.

A fürdőszoba ajtaja hirtelen kinyillott, amire mindketten megugrottak egy kicsit. Hanamaki kínosan elnevette magát, majd mostmár Matsukawa is csatlakozott hozzájuk, így a kanapét hátratolva már mind a hárman a kávézóasztal körül ültek a padlón. Vagy nem vette észre a feszültséget, vagy csak direkt ignorálta, de Matsukawa csak nyugodtan kinyitott magának egy doboz sört, ami egy hangos és habzó szisszegéssel ki is nyílt. - Na együnk akkor, - mondta miközben kinyitotta Hajime bento-s dobozát, majd adott neki egy egyszer használatos evőpálcikát.  - Nem hagyhatjuk, hogy kihüljön a vacsora.

Az alatt a 35 perc alatt miközben a bento tartalmán nyammogtak, körülbelül majdnem mindenről képesek voltak beszélni, kivéve arról. Igazából a témák lenyűgözően enciklopédikus skáláját fedték fel - lelkesen ragaszkodva az utóbbi téma elkerüléséhez, szívesen bejártak minden olyan beszélgetési útvonalat, amiről legalábbis első pillantásra úgy tűnt, hogy nem vezet oda ahová ők azt nem szeretnék.  De hamarosan az utolsó darab karaage-t is megették. A nap már lassan kezdett lemenni ami délutáni árnyékokat vetett a padlóra kinyújtott lábaikra. És ezzel, valamiért, lehetetlenné válik, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent. Hanamaki húzta ki az első darabot a Jenga oszlopból.

   - Tudjátok, egyszerűen nem tudtam sírni a temetésén, - mondta halkan, csak úgy a semmiből - Egyszerűen annyira nem tűnt valósnak az egész, értitek? Mármint, sosem gondolnád, hogy bárki is meghalhat az ismerőseid közül, de ő... teljesen egy olyan személynek tűnt akit meg sem érinthet ez a dolog. A tekintete olyan elszánt volt amikor egy olyan kérdésen dolgozott, amit mindenki feladott, vagy amikor az exe részegen és sírva felhívta őt, hogy a szüleiről beszéljen vele, ő annyira megszerette volna őt  vígasztalni... és csak alig tűnt ilyenkor embernek. Nem tudtam megérinteni. - a fejét hátraejtette a kanapéra és a plafont bámulta egy halk sóhajjal társítva. Matsukawa egy pillanatra elkapta Hajime tekintetét, mire Hanamaki még gyorsan hozzátette: - Azt kívánom, hogy bárcsak megkérdeztem volna őt. Erről, meg igazából mindenről amit valaha is megkérdőjeleztem benne. Tényleg nem értettem őt annyira, és tudjátok, ha talán tudtam volna, hogy nem maradt rá sok időm.. - a hangja elcsuklott, majd egy éles lélegzetvétellel félbeszakítja magát, majd remegve belekortyolt a sörébe.

Matsukawa csendben figyelte őt egy kis ideig, miközben a kávézóasztalra rakott sörös dobozát forgatta. Kissé megköszörülte a torkát, mintha csak még jelezni akarta volna nekik, hogy nem ment el a hangja. A sötét szemei egy, a doboza alatt összegyűlt kis tócsát figyeltek. - ... Nagyon sokat szeretett volna utazni, nem igaz? - mondta, és annak ellenére, hogy ez egy kérdésnek hangzott, a hangjában egy pillanatnyi kételkedést sem lehetett hallani. - Valami meleg helyre, ahol sok tengerpart van. Rioba, Sydney-be, talán California-ba... - mondta elkalandozva, ugyanakkor bizonytalanul abban, hogy mit csináljon Oikawa pompás utazási terveivel, amelyek már sosem teljesülhetnek, így egyszerűen csak befejezetlenül lebegtek a világban, mint egy rongyos cérna elkopott vége. Mondjuk, Rio, Sydney, és California valószínüleg továbbra is létezhetnek egy Oikawa nélkül, aki már nem járhatja be azokat.

Hajime tisztában volt azzal, hogy alig vett levegőt. Érzi, hogy mind a ketten ránéznek - most ő következik. Mindkettejük elmondta a furcsa és egyéni gondolatait Oikawáról, amelyek az elmúlt két hétben foglalkoztatták őket, és most azt szeretnék, hogy ő is elmondja az övét - az övét is hallani akarták. Így már minden kártyájuk kiterítve állhat az asztalon a sörös dobozok és használt evőpálcikák között.

Én amúgy szerelmes voltam belé. Már a kezdetek óta. Csak sosem jöttem rá, hogy hogyan mondhatnám el neki.                

Tessék: az Oikawáról szóló egyedi gondolata ami felemésztette őt, és egyáltalán nincs olyan hely a világban ahol kiszabadulhatna, ahol pusztítást végezhetne. Nem teheti meg. Nem kéne.

Ő nem olyan önző.

   - Az a temetés, - mondta, távolian, - fagyasztó volt. Azt hittem, hogy leesnek a lábujjaim. Komolyan a legszarabb időszakban kellett meghalnia.

Matsukawa pisolgva nézett rá, és Hanamakiból egy elfolytott hang szökött ki, aztán mintha csak egy villanykapcsolót felkapcsoltak volna, és hirtelen színpadi fényekkel világították volna be a szobát, Hanamaki hirtelen sírva kortyolt a sörébe. - Istenem, és- és tényleg. - zihálta reszekető zokogásán keresztül, amely egy elfojtott bárányszerű nevetésbe csapott át - És még ráadásul pont a vizsgák előtt! Ezt az egót, k-komolyan...

A könnyei mostmár sűrű és gyors patakokban folytak le az arcán, és Hajime csak akkor vette észre, hogy ő is sír amikor nagynehezen elmosolyodva valami sósat érzett meg az ajkain. Óh- nos- rendben. Úgy gondolja, hogy ez nem olyan furcsa. Vakon, kinyúlt a barátai kezeiért, és mindkettejükét megfogta; Hanamaki hideg és kissé nyirkos kezét bal oldalról, és Matsukawa remegő kezeit jobb oldalról. A szobát elmosódottan látta a könnyein keresztül, a barátai kezeit pedig annyira erősen szorította, hogy a körmei biztosan kis félhold alakú nyomokat hagytak azokon. De egyikőjük sem panaszkodott, szóval csak tovább szorította, így talán az egyetlen érzés amivel bármelyikük is tisztában lesz, az az, hogy a vérük átfut az ujjaik hegyébe, azt követelve, hogy érezzék annak kegyetlen ütemét, az erejét.