Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Negyedik fejezet

.
.
.

Hajime arra kelt fel, hogy a szája teljesen ki volt száradva, mintha csak egy sivatag lett volna. Mellesleg még a nyaka is fájt. A tél vakító fényére hunyorogva ült fel nagy nehezen, majd azonnal össze is rándult, amikor egy hirtelen fájdalom futott végig a gerincén. Egy pár boldog pillanatig azt sem tudta, hogy hány óra van, milyen nap van, vagy akár azt, hogy egyáltalán milyen évet írnak. Alig tudta ki ő, és alig emlékszik bármire is - ez volt az a rövid amnézia amibe mostanában minden reggel kétségbeesetten kapaszkodott. De mint az ahogy általában lenni szokott, az emlékei lassan elkezdék visszatölteni az üres helyeket a gondolataiban, nem számított bármennyire is próbált tenni ellene. Szóval továbbra is csak a padlón ült, mostmár emlékezve arra, hogy Oikawa halott.

De ma ezt egy másik emlék is követte: képek a falon és cserepes növények, az univerzumok olyanok mint a könyvek lapjai, stb. A tekintete a mellette lévő üres padlóra vándorolt.

Oikawa valamikor az éjszaka folyamán az oldalára fordult, és az egyik kezét párnaként a feje alá rakta. A haja kócos fürtökben terült szét a fején, a homlokára és a csukott szemeire omolva. A szemei alatt Hajime láthatta az orcáján szétszóródó szeplőit, melyek a nap által megvilágítva kissé erősebben látszódtak. Hajime azt figyelte ahogy a mellkasa le és felfele járt. Le és fel. A szilárdsága elbűvölő volt, az állandósága pedig mámorító. Ő is hallja - Oikawa halk szuszogásait. Lélegzik.

Hosszasan pislogva Hajime feltápászkodik a lábaira és elbotorkál a fürdőszobáig, ahol megbotolva erősen ér földet a térdeire esve a vécékagyló mellé. Remegő kezekkel kapaszkodik meg a fürdőkád szélében, miközben a szeme előtt kis fehér foltokat látott. Úgy érezte mintha alig kapaszkodna a valóságba; csak az arcához nyomódó hideg kerámia köti még valamennyire a Földhöz.

Nem szokatlan számára, hogy mostanában állandóan arról próbálja meggyőzni magát, hogy az nem csak egy álom volt, de ma reggel ezt nem tudta olyan magabiztosan kijelenteni. Őszintén szólva, sokkal valószínűbbnek tűnt számára, hogy ez az egész csak egy elnyújtott lázálom volt. Talán még mindig az autóban vannak Miyagiból visszafelé. Talán elkapta a náthát, és már Hanamaki begyógyszerezte. Elég hideg volt abban a kocsiban, nem? Nagyon hideg volt a kocsiban...

- ...jime! Hajime!

Egy kéz volt a vállára téve. Komoran felemelte a fejét. Oikawa az - nem - nem az övé - ez a hamis Oikawa - Hamiskawa? - bizonytalanul nevet a gondolatai puszta nevetségességén, és mindent megtett azért, hogy ignorálja a vállára rakott kezet, ami perzselően forróvá tette az alatta lévő ruhadarabot. Minden megmaradt energiáját arra használta fel, hogy összeszedve magát lábraálljon. Egy kicsit megszédült amikor felállt; Oikawa pedig már ösztönösen nyúlt is utána, hogy egyensúlyban tartsa őt a derekánál fogva. Mondjuk őszintén ez csak mégjobban megszédítette Hajimét, mint segített volna.

   - Mikor ettél utoljára? - faggatta Oikawa.

Hajime elgondolkodott. Nem volt idejük vacsorázni mielőtt elmentek volna Miyagiba tegnap este, így úgy egyeztek meg, hogy majd amikor visszaérnek tartnak egy nasi-estet, amit egyértelmű okokból nem tartottak meg. Szóval akkor tegnap ilyenkor? Vacsoráztak egyáltalán normálisan? Nagyjából rémlett neki, hogy miközben sietve pakolászott a táskáiba indulás előtt, valamilyen ételt tömködött a szájába. Lehet, hogy a "normális vacsora" kifejezés egy kicsit túlzás lenne. Felnézett a fürdőben lógó órára, majd elhúzta a száját: 9:41.