Bárhova is megyek (hozzád visszatérek) || IwaOi || (fordítás)

Tizenegyedik fejezet

.
.
.

Mostanában Hajime elkezdett sétákra kijárkálni, hogy kiszellőztethesse a fejét, ezzel Oikawát egyedül hagyva a lakásban, aki általában olvas, keresgél, vagy a lakás magányában teát szürcsölget. Ő úgy tekint erre, mintha mindkettejük számára egy szolgáltatás lenne; az űr az utóbbi időben furcsán nélkülözhetetlennek tűnő dologgá vált, amelyről soha életében nem gondolta volna, hogy bármi kapcsolatba kerülhet az Oikawával való barátságával.

Körülbelül nyolc vagy kilenc napja folytathatta már ezt a rutinját, amikor egyszer egymásba nem botlottak. Hajime az aznap reggeli sétájának felénél járt. Beakart ugrani a boltba, hogy vegyen egy kis tejet otthonra. A hazafelé vezető úton egy zacskóba rakott doboz tejjel a kezében egy szokatlanul túlöltözött alakot látott meg felé sétálni a tengernyi ember közül, akik mind tavasziasan voltak felöltözve.

Kikerekedett szemekkel felgyorsította a tempóját, amíg elég közel nem ért ahhoz, hogy megragadja annak az ismerős kötött kardigánnak az ujját, és sűrgősen elrántsa onnan, így kiállva a járó-kelők útjából egy kisbolt megemelt kirakatára. - Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte inkább pánikolva, mint mérgesen. - Nem mondtad, hogy te- mi van ha valaki felismer?!

Oikawa lejjebb húzta az arcát takaró sálat, és Hajime csak ekkor vette észre, hogy a szemei enyhén vörösek voltak.

   - Sajnálom. - mondta Oikawa, hangja enyhén erőtlen volt. - Én csak- ez már majdnem két hónapja tart- olyan sokszor voltam mostanában egyedül, nélküled- nélküle-

Hajime meglepődött az Oikawa arcán látható sebezhetőségtől, ezért miután nehezen feltűrte a műanyagzacskót a könyökhajlatáig, mind két kezét Oikawa vállaira tette. - Hé. Semmi baj. Semmi baj, nem vagyok mérges. Jól vagy?

   - Igen, - mondta Oikawa autómatikusan, majd a hangja elcsuklott, - nem. Nem igazán, nem. Bocsi. Sajnálom. Én most- ez nem igazságos veled szemben.

   - Leszarom, - mondta Hajime, de most úgy érzi, hogy akit tényleg lekéne szarni az ő maga, amiért egész végig ennyire hülye volt. Hogy nem vette ezt észre? Hogy nem vette észre, hogy Oikawa mennyire boldogtalan volt egész idő alatt, amikor mindvégig úgy tűnt számára, hogy egyszerűen csak távolságtartó és bosszús volt? Hogy volt képes arra, hogy olyan sokszor panaszkodjon a helyzetéről, amikor Oikawa az aki ebben az univerzumban ragadt, ahol az ő dolgai valójában nem is az övéi, az otthona nem az ő otthona, a párja pedig állandóan arról emlékezteti őt, hogy meghalt és otthagyja őt egy üres lakásban?

   - Leszarom, - mondta ismét, annyira határozottan amennyire csak tudta a döbbenetén és a toronymagas önutálatán keresztül. - Leszarom, nem kell igazságosan viselkedned velem. Te mindig igazságos vagy velem. Én sajnálom. Rendben? Nagyon, nagyon sajnálom. - mély és hosszas levegőt vett, a fejét teljesen hátradöntötte, így a nap egy pillanatra megvakíthatta őt megforgatva vele az eget. Addig várt amíg úgy nem érezte, hogy a tüdeje meg nem telik annyi levegővel amennyi szükséges számára, majd ismét Oikawára nézett. Majd kimondta azt a dolgot, amit valószínüleg mindvégig mondania kellett volna neki: - Haza fogunk juttatni téged. Megcsináljuk. Ígérem.

Már várja, hogy az a jól ismert fájdalom ismét beüssön. De nem érzi. Ahogy látta, hogy Oikawa szemei kitisztultak a határozott, de teljesen megalapozatlan megnyugtatásra, egy elfolytott zokogás tör ki belőle, nem valami árnyékolt féltékenység, vagy lelkiismeretfurdalás ébred fel benne, hanem az őszinte megkönnyebbülés. Látva azt a folyamatos nyugtalanságot Oikawa arcán, amit eddig nem vett észre, végre egy kicsit megtörik. Hajime őszintén és mérhetetlenül megkönnyebbült. Tényleg azt szeretné, hogy Oikawa hazajusson. Szeretné, hogy hazamenjen, és hogy újra boldog legyen, úgy ahogy Hajime tudja, hogy itt sosem lehet, vele. Tudja ezt, mert-