Életeken át (BL történet! 🏳️‍🌈) BEFEJEZETT

8. fejezet

– Tudtam, hogy egyszer visszatérsz! – dörmögte Argus.

Erik csak bámult a férfira. A hosszú szőke haj, a ragyogó kék szem, semmit nem változott. Már nem tükrözte azt a gyermeki kedvességet, amit minden álmában látott. Most a nézésétől Erikben megfagyott a vér.
Argus mint egy keselyű a haldokló állat körül, úgy lépdelte őt körbe. Olyan pillantással figyelte, hogy azt érezte a férfi a lelkébe lát.
– Hihetetlen! – kacagott fel, majd leguggolt Erik elé. – Emlékszel rám? – kérdezte.
A fiú válaszul csak nagyot nyelt és próbálta tartani a szemkontaktust. Argus felállt és sétálgatni kezdett a teremben. Erik lehunyta a szemét és összeszorította a fogait. Próbált erősnek mutatkozni, igyekezett visszafojtani szemeiben duzzadó könnyeit és az egész testét végigjáró rettegést. Csuklója égett a kötél alatt.
Nidanra gondolt. Vajon ő most mit tenne?

Vett egy mély levegőt és kihúzta magát.
– Nem tudom ki vagy – bökte ki. Hangja nem tűnt annyira határozottnak, mint szerette volna, de legalább a benne dúló félelem sem hallatszott ki belőle. Bátornak akart tűnni, Nidan is az lenne. Hisz meghalni sem félt, feláldozta magát, gondolkodás nélkül.
– Hm! – válaszolta Argus és egy flegma mosolyt villantott. – Sosem hazudtál túl jól.
Eriket meglepte a válasz. Mire akar célozni? Ő nagyon jól tudta ki az, aki előtte áll, hisz álmai visszatérő vendége volt már gyerekkora óta. Hiába volt sokkal idősebb, mint ahogy utoljára látta. De ő vajon honnan ismeri? Talán nem csak ő álmodott Nidanról és róla, hanem fordítva is?
– Honnan tudod, ki vagyok? – csúszott ki Erik száján.
Argus nagyon közel hajolt hozzá, érezte a férfi leheletét az arcán.
– Bárhol és bármikor felismerném a testvéremet – bökte oda, majd homlokon pöckölte Eriket, pont, ahogy Nidannal tette mindig.
A fiú szeme kikerekedett. Nyelni alig tudott, egy gombóc a torkát szorította. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna megnyílt az ajtó.
– Mi folyik itt, apám? – őrjöngött belépéskor valaki, aki előtt a katonák szélesre tárták az ajtót.
Erik ijedtében a hang felé fordult, és elakadt a lélegzete. Ő az! A páncélos, aki szabadon engedte ott, az erdőben.

A férfi is megtorpant egy pillanatra, a kezei ökölbe szorultak.

Erik érezte, hogy kiszalad a vér az arcából. A férfi, aki megszánta és elengedte most úgy nézte őt, mintha puszta kézzel akarná darabokra tépni.
– Ez meg ki? – fröcsögte undorral.
– Dandelion, örülök, hogy itt vagy! – mondta nyájasan a király, mit sem törődve fia indulatával. – Bemutatom neked a győzelmem kulcsát – kiáltotta örömittasan, majd bele markolt Erik hajába és megemelte a fejét.
Erik nem tudta honnan tört fel belőle az újonnan jött bátorság, de teljesen elnyomott benne minden más érzést.
– Engedjen el! – morogta és gyilkos pillantást vetett a királyra.
– Oh, jaj testvérem te tényleg nem változtál semmit!
– Azt mondtam engedjen el! – emelte meg a hangját.
Argus szeme csillogott, arcán hatalmas, őrült mosoly terült el.

Ekkor egy szemvillanás alatt termett a herceg Erik előtt és akkorát ütött a fiú arcába, hogy elterült a földön.
– Tudd, hogy hol a helyed! – őrjöngte.
Erik csak feküdt ott, hátra kötözött kezekkel, feje szédült, füle csengett és sós fémes íz kavargott a szájában. Nyelvével megtapintotta szája sarkát, érezte az ütés nyomán maradt sebet. Reakciója még őt is meglepte. Ahelyett, hogy visszafogta volna magát vagy megijedt volna, inkább mérhetetlenül dühös lett. Úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika. Érezte, ahogy a testét egy furcsa bizsergés járja át. Egyre szaporábban vette a levegőt. A teste lángolt. Argus transzba esve figyelte az eseményeket. A két fiú gyűlölettől fűtve meredt egymásra.
– Elég! – kiáltott fel a király végül, majd hangos nevetésbe tört ki. Leguggolt Erik mellé, magára vonva ezzel a tekintetét.
– Hát tényleg itt vagy – suttogta lágyan, mintha valami csodát látna és kisimított egy tincset a fiú arcából.