Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

10. A pénztárca

- Egyáltalán tudod, hogy hol lakok? – a világ legkínosabb kérdést tettem fel neki. Legkínosabb? Inkább a legostobábbat, hiszen hogy a francba ne tudta volna azt, hogy lakok, mikor szó szerint pelenkás korom óta az életem része? Igazából a kérdésem meggondolatlanul csúszott ki a számon, és pusztán csak az időt próbáltam húzni. Szó szerint rettegtem, hogy megtudja az igazat a jelenlegi életemről. Mégis, hogy fogom kimagyarázni magam Arthurnak és Pascalenak? Pascale egy életre megutál, amiért nem mertem elmondani neki, hogy gondjaim vannak, pedig ő direkt nem is egyszer – hanem állandóan – hangsúlyozta, hogy rá tényleg mindig számíthatok, akár mi is a gondom.

- Most hülyéskedsz, ugye? – nézett rám oldalról Charles, a tekintetében pedig ugyan azt láttam mint mindig mikor valami baromság hagyta el a számat: legszívesebben fejbe lőtte volna magát, miattam. A srác úgy járt hozzánk mint haza, apa nagy örömére. De mikor Charles megjelent, akkor nekem a szobámba kellett maradnom, mert én úgysem értettem azt amiről az apámmal beszélgettek. Gyűlöltem, hogy semmibe voltam nézve, de ha ennek hangot is adtam, apa csak annyival lerendezett, hogy mit akarok ott lenni velük, amikor nem vagyok versenyző, és nem is leszek, mivel lánynak születtem.

Lehajtottam a fejem, és lassítottam a lépteimen. A lakása alatti mélygarázsban voltunk. Olyan drága autók mellett mentünk el, hogy kellemetlenül kezdtem el érezni magam. Mondjuk Charles jelenléte sem javított a helyzeten. Számára tök természetes volt, hogy méregdrága autók vették körül, és a lakása több millióba került. Csak a ruhái amit magán viselt jelenleg, többe került mint a ház amibe éltem. És ezek után várjátok el tőlem, hogy nyugodt szívvel tűrjem el azt, hogy vigyen haza és lássa meg azt, hogy kilakoltattak mert nem tudtam kifizetni a hitelt? És a többi tartozásomat még nem is említettem.

A szám pedig szó szerint tátva maradt, amikor Charles megállt egy Ferrari Pista előtt. Még lépni is elfelejtettem, annyira sokkolt. Amióta Charles bekerült a forma egybe, tudtam, hogy mindent is megengedhet magának, de azért mikor eljut az agyamig, hogy tényleg minden az övé lehet, egy kicsit még mindig meglepődöm. Neki tényleg bejött az élet. Az élet, ami az enyém is lehetett volna, ha fiúnak születek. Mert ha fiúnak születtem volna, akkor most nem lennék hajléktalan pénztelen, akinek hazudoznia kell annak a családnak, akik egész életében mellette voltak.

- Ez egy Ferrari Pista 488?! – nem is kérdeztem, hanem sokkal inkább kijelentettem. Pislogás nélkül néztem a csodát, majd teljesen megbabonázva mentem közelebb hozzá. Ráadásul nem gagyi piros színe volt, hanem fekete. Annyira egyedi volt, hogy még Charles versenyszámát is rátették. Behalok ezen a srácon, nem is próbálja eljátszani a szerényet. Ha ezt a kocsit apa láthatta volna, szerintem még el is sírta volna magát a gyönyörtől.

- Sok csaj ült már a kocsimba, de eddig egyikőjük sem hadarta el a pontos márkáját, és ilyen csodálattal sem nézte. – Charles hangjában mintha egy kis elismerést véltem volna felfedezni. – Le sem tagadhatnád, hogy Antonio lánya vagy. – hümmögött. Ezt elismerésnek kellett volna vennem, de csak mérges lettem tőle. Hogy a francba ne ismerném a kocsikat? – De mielőtt megkérdeznéd, hogy vezetheted -e, a válaszom nem! – mintha a gondolatomba olvasott volna. Rögtön csalódott lettem, és már bigyesztettem le a számat. Muszáj volt kipróbálnom ezt a csodát! Szükségem volt rá.

- Ne már! Ne legyél önző, Leclerc! Tudod, hogy kurva jól vezetek! – eléggé ciki, hogy lány létemre egy autó jobban lázba hoz, mint egy méregdrága ruha, cipő, vagy táska. – Csak az utca végéig, légyszí!

- Ezt az autót jobban szeretem még magamnál is! Ő a kisbabám! Benned pedig nem bízom, szóval esélyed sincs vezetni. – ó, végre van valaki akit jobban szeret saját magánál, hát miket hallok?