Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

100. Itt a vége...

Charles Leclerc szemszöge

Természetes dolognak éreztem, hogy kopogás nélkül nyissak be Dani kórházi szobájába. Miért is kellett volna ilyen kis semmiségekkel foglalkoznom, mikor a lánynak az ágyában lett volna a helye, hogy szedje össze magát egy kicsit? Igazából én kértem meg az orvosokat, hogy tartsák bent pár napig még megfigyelésre, ugyanis nem akartam, hogy a múlt megint megismétlődjön. Noha az összes orvos aki megvizsgálta Danit, állították, hogy aggódásra nincs ok, ugyanis a lány tökéletes egészségnek örvend, és csak a csuklóját húzta meg egy kicsit. Hát Addynél is ezt mondták, aztán pár hónap múlva meg meghalt. Szóval, nem hiszek én már egyik orvosnak sem.

Kívülről úgy tűnhetett mintha haragudnék Danira. Igazából egy teljes éjszakán át haragudtam is rá, de aztán mikor kihisztiztem magam, rájöttem arra, hogy inkább veszítsem el őt úgy mint egy csapattársat, mintsem mint a szerelmemet. Sőt, igazából még abba is beletörődtem volna, hogyha ő marad a csapattársam. A barátnőm a csapattársam. Akivel rivalizálhatok minden futamhétvégén. Dani egyértelműen soha nem engedne nyerni, és én sem engedném őt nyerni, ami neki nem tetszene és állandóan felhánytorgatná, hogy ő lány ráadásul a barátnőm is. Sőt, ha véletlenül mindketten eljutnánk oda, hogy esélyesek vagyunk a világbajnoki cím megszerzésére, és én valami csoda folytán meg is nyerném, Dani pedig csak második lenne, akkor fogadni mernék, hogy napokig nem beszélne velem, és elvárná, hogy bocsánatot kérjek tőle amiért én lettem a világbajnok. Létezik olyan, hogy valaki annyira szeret valakit, hogyha az még hazudik is neki hónapokig, egyszerűen nem tud rá haragudni? Én annyira mérges akartam lenni Danira, de mikor először megláttam a történtek után, és elmondta, hogy miért is tette, inkább magamra voltam mérges, mintsem rá. Mármint az egész kicseszett Arctalan Pilóta dolgot csak miattam találta ki. Azért mert én összetörtem őt, és fájdalmat akart okozni nekem. Azt akarta, hogy én is szenvedjek pontosan úgy ahogy Ő érzett, mikor egyszerűen ellöktem magamtól. Akkor mégis hogyan legyek rá mérges, amiért hónapokig hülyére vett? Én voltam az ostoba és naiv, hogy nem vettem a jeleket. Pedig csak jobban kikellett volna nyitnom a szemem, hiszen annyira egyértelmű volt néhány cselekedete.

Amint kinyitottam a kórházi szobájának az ajtaját, közben máris vettem elő a csokit amit csak neki vettem. És amit aztán elő sem vettem, mikor megláttam az érintetlen ágyát.

Rögtön összeráncoltam a homlokomat. – Dani? – szólítottam meg, hátha ettől majd előbukkan a semmiből. Pár percig vártam, mert voltam olyan ostoba, hogy azt hittem, hogy biztos csak kiment a mosdóba. De aztán odamentem a szekrényhez, amit miután kinyitottam szintén üres polcok fogadtak. Ez volt az a pillanat, mikor remegő végtagokkal kezdtem el kitolatni a helységből, és mikor a folyosóra értem egyenesen nekiszaladtam a kezelő orvosának. Annak az orvosnak akinek könyörögtem, hogy minden vizsgálatot kétszer hajtsanak végre, mert nem veszíthetem el Danit is pár hónap múlva, csak azért mert valamit nem vettek észre rajta.

-       Eltűnt! – suttogtam remegő hangon és a szobája felé mutogattam.

-       Elment – egészítette ki a mondandómat az orvos, engem pedig csak még jobban levert a víz, a szívem pedig kiakart ugrani a helyéből. Tegnap este mikor bent voltam nála nem mondta, hogy elengedik. Mondta volna ha elmegy! Ennyit nem érdemlek, hogy közöljön velem egy ilyen fontos infót? Mégis miért? Kettőnk közül aki a sértődöttet játszhatná az én vagyok, és nem ő. – Ma délelőtt saját felelősségre elkéredzkedett.

-       Tessék? – tágultak ki a pupilláim, és elkezdtem a fejemet csóválni. – Kivel ment el?

-       Egyedül. – egyedül? Max miért hagyta egyedül? És anya meg Arthur és Lorenzo? Hiszen voltak bent nála, és Anya még a haragját is félretette. Itt valami nem stimmelt. Saját felelősségre elkéredzkedett, mintha nem akarta volna, hogy valaki megtudja, hogy elmenni készül. Mintha elszökött volna. Neem. Ilyenből már kinőtt, hogy csak úgy lelép mikor bántja őt valami. Idegességembe elővettem a zsebemből a csokit, majd azt kezdtem el ütögetni a tenyeremhez. – Igazából nincs mitől tartania. A lány tökéletes egészségnek örvend...- kezdett el csacsogni az orvos, én meg kicsit sem kedvesen a mellkasának löktem a csokit. – Ezzel mit csináljak? – értetlenkedett, de addigra én már sarkon is fordultam.