Bad Idea, Right? | Charles Leclerc | ✔️

A C T 2 // Utaskísérő Hercegnő

- Ez biztos, hogy nem fog megtörténni!

A csípőmre csaptam a kezem, a szemeimet pedig annyira összeszűkítettem amennyire csak tudtam. – Mégis miért nem?

- Mert én azt mondtam, hogy nem! – Charles felemelte a kezét a magasba amibe még mindig az apám BMW-jének a kulcsát tartotta. Egészen idáig azzal szarakodtam, hogy próbáltam elvenni tőle, de most, hogy már direkt feltartotta magasba, eszembe sem volt ugrálni. A kis szaros tudta, hogy miért pont így tartotta el tőlem, hogy még csak véletlenül se érjem el. Egyrészt azért mert nem voltam olyan magas mint ő, másrészt pedig imádta ha ugráltam, mert élvezte a melleimet nézni.

Még csak reggel negyedhat volt, de Nina udvara tőlünk volt hangos. A veszekedésünk mostani oka azon ment, hogy mégis ki fog vezetni. Szerintem teljesen egyértelmű volt, hiszen az autó az én tulajdonom volt. Ráadásul rohadtul izgatott voltam, hogy újra volán mögé ülhetek. Imádtam ezt az autót még akkor is, ha már egy roncsnak számított, hiszen már akkor az utakat járta amikor én még csak tervben sem voltam. Na jó, én soha nem voltam tervbe, de ez mellékes.

- Azt sem tudod, hogy merre kell menni! – álltam elő egy újabb érvel. Egy béna érvel, ugyanis én sem tudtam az utat. Ráadásul volt térképünk, szóval biztos voltam benne, hogy ez nem fogja meggyőzni Charlest, hogy én vezessek.

- És? Van térképünk – és azzal előhúzta a farmerja hátsó zsebébe dugott térképet amit Nina adott mikor felébresztett és előadta a varázslatos tervét. – Mellesleg Te sem tudod térkép nélkül az utat. – elkezdte a kocsikulcsot a mutatóujja körül pörgetni. – Szóval én vezetek, Ma Chérie, ugyanis amúgy is közveszélyesen vezetsz, de ha vezetés közben a térképet is kellene nézned nem Rómába kötnénk ki, hanem szerintem a világűrben. – az állkapcsomat megfeszítettem. Nem tartottam igazságosnak, hogy ő még jól is érvelt. Köztudott tény volt, hogy csak a pályákon háromszázzal menő autókban voltam jó pilóta, ám ha egyszerű személygépkocsit kellett vezetnem közúton, akkor jobban tette az emberiség ha inkább otthon marad.

- De ez az én kocsim! – kezdtem el toporzékolni, mert úgy éreztem, hogy kezdek egy újabb veszekedésben alul maradni. – Szóval légy jó kisfiú és ülj be az anyósülésre, és légy az utaskísérő hercegnőm.

- Utaskísérő Hercegnő? Az meg mit jelent? – ráncolta össze a homlokát.

- Olyan lány aki nem tud, nem akar vagy nem engedik vezetni – kulcsoltam össze a kezeimet a mellkasom előtt. – De legfőképp olyan lány, akinek a seggét mindenhová a pasija viszi. – szánalmas egy megjelenés volt ez az egész jelenség. Mégis milyen csaj akkora idióta, hogy élvezi azt, hogy mindenhová úgy fuvarozza a pasija, miközben amúgy neki is van jogsija? – Én nem lehetek utaskísérő hercegnő, ugyanis én tudok vezetni, és kocsim is van. – böktem rá a BMW-re.

- Pedig neked sem kell – egy pimasz mosoly sepert végig az arcán, és egyértelmű volt, hogy ez a csata végleg eldőlt – Légy jó utaskísérő hercegnő. Tedd be a formás hátsód az anyósülésre, mosolyogj szépen, és engedd meg a pasidnak, hogy vezessen. – odasétált az anyósülés felé, majd kitárta az ajtót előttem és még a kezével is intett egyet jelezve, hogy üljek már be végre. Leragadtam annál a pontnál, hogy a pasimnak nevezte magát. Ráadásul még jól ki is hangsúlyozta, hogy véletlenül is menjek el efelől a részlet felől – Gyerünk már, Baba! Négy órás út áll előttünk, és aztán egy Vespaval akarod bejárni Rómát. Szóval ne húzd az időt, vagy a kívánságod a Trevi – kútnál elmarad és soha nem leszek én a férjed, mert azzal cseszted az időt, hogy nem akarsz utaskísérő hercegnő lenni, és nem lesz időd kívánni. – a füleim égni kezdtek. A térkép tíz perce nem lehetett a kezében, de túlságosan jól bevágta, így mostanra minden apró részletet tudott a római randinapomról amit gyerekként terveztem meg. Miért voltam olyan idióta gyerekként, hogy még megjegyzéseket is írtam a térképre? Mint például azt, hogy mit fogok kívánni a Trevi – kútnál. Vagy azt, hogy kizárólag egy Vespat kölcsönözhetünk csak ki, hogy a srác mögé ülhessek fel és karolhassam át hátulról, miközben fejemet a nyakába fúrom. Vagy az, hogy mennyi ízű fagyit akarok kipróbálni, de csakis egy kehellyel kérhetjük két kanállal, hogy azt is együtt ehessük. – Ha most beszállsz megengedem, hogy egész idő alatt durcázz. Rohadt édes vagy, mikor felfújod az arcod mint egy gömbhal. – csípett bele az arcomba, amit tényleg kezdtem mérgembe felfújni. Mióta engedem meg, hogy egy veszekedést ő nyerjen meg? Az a baj, hogy neki mindent kezdek megengedni már.