Blind and Frozen I-III. Befejezett

1. Malacka

– Malacka! – kiáltott fel Brad, miközben az orrom alá dugta a matematikaleckéjét. – Segítesz?

– Nem! – toltam odébb a füzetet.

– Ugyan már, röfi! – vágódott le mellém a leghátsó padba, majd átkarolta a vállam. Széles, levakarhatatlan vigyorral bámult az arcomba, pont úgy, ahogy egy igazi seggfej tenné. A megnevezés pontosnak tűnt, hisz Bradley az első év óta címeres barom hírében állt. Általában már kora reggel belekezdett a vegzálásomba, amihez előszeretettel csatlakoztak a lelkes barátai, akik az egekig magasztalták őt. Hiszen kinek ne lenne szimpatikus egy olyan srác, aki sértő szavakkal illet másokat? Könnyebb vele nevetni, mint összetűzésbe keveredni az iskola legmenőbb faszkalapjával. Nem igaz?

A mai nap sokkal rosszabbnak tűnt, mint az elmúlt három. Mintha mindenkinek egyszerre jutna eszébe kötözködni.

Sosem találtam a helyem a közösségben, ahova három éve bekerültem. A monoton, szürke hétköznapok folyamatosan követték egymást, egy ideje pedig már úgy éreztem, hogy könnyebb lenne inkább elmenekülni előlük.

Az anyám szerint célszerű volna nyitnom az osztálytársaim felé, de nekem ez sosem ment. Introvertáltként meg főleg. Sokkal egyszerűbbnek láttam az interneten való ismerkedést, ami valljuk be, sokkal könnyebb, mint személyesen. Nem, mintha sok online barátom lenne, tulajdonképpen mindössze kettővel rendelkeztem, de ezt pont elégnek is gondoltam.

– Megtennéd, hogy békén hagysz? – emeltem le magamról a kezét, majd odébb csúsztam a székkel.

– Nem, malacka! Előbb csináld meg a leckém! Azt szeretnéd, hogy miattad kapjak rossz jegyet? – méregetett tettetett csodálkozással, míg a csatlósi felkacagtak. Az előttem lévő lány hátrafordult, majd lenézően végignézett rajtam. Fintorogva vette inkább elő a telefonját. A reakciója pont ugyanolyan elkeserítően érintett, mint Brad hányingert keltő viselkedése.

Értettem én, nem tartoztam közéjük, hiszen sosem hordtam csinos miniszoknyát és cuki haspólót. Viccesen is festettem volna, hiszen világ életemben súlyfelesleggel küzdöttem. Azért nem kórosan voltam meghízva, maradjunk annyiban, hogy a víz hamarabb dobott fel, mint a többieket. A hasamon hurkák mutatkoztak, míg a combom mindig is vaskosabbnak látszott, ráadásul ennek fejében még jól is tanultam. Én magam tűnhettem egy kicseszett stréber tipikus megtestesítőjének, akinek nem maradt más lehetősége, mint okosnak lenni, ha már formás alakkal nem áldotta meg a sors.

Tehetetlenségemben felsóhajtottam, és vetettem a tábla feletti óra felé egy kósza pillantást. Még öt sanyarú percet kellett túlélnem a becsengetésig.

– Hahó! – folytatta nagy hangon Brad. – Talán nem érted a nyelvet? Ha röfögnék, akkor egyértelműbb lenne? – horkant fel a végére, mint egy disznó.

Tudtam, hogy nem fog békén hagyni, amíg nem oldom meg helyette a feladatokat, így saját magam érdekében, kimért mozdulatokkal elvettem a füzetet, és odafirkantottam a jó eredményeket.

– Tessék – suttogtam szomorúan, miközben minél apróbbra igyekeztem összehúzni magam. Elegem volt már a folytonos zaklatásból, amit teljesen indokolatlan módon kaptam. Nem bántottam senkit, egyszerűen csak másnak születtem, mint ők. Az én szüleim sosem számítottak gazdagoknak, egy szimpla, középosztálybeli családból származtam, míg az osztálytársaim többsége mind tehetős körülmények között élt.

– Kösz, vipera! – vetette oda Brad, majd felpattant, felmarkolta a háziját, és levágódott a haverja mellé az első padsorba. Alig akartam elhinni, hogy egy, a nevemmel kapcsolatos sértéssel letudta ezt az egészet. A legtöbben, amikor meghallották, hogy Vespera, hisztérikus kacajban törtek ki. Nos, igen. Én sem vagyok túl meglepett az ilyen alkalmakkor. Ennél bénább nevet nehezebben találhattak volna az anyámék.