Blind and Frozen I-III. Befejezett

II./ 5. Ceruzaprojekt

VESPERA 

Az idegesség csak úgy örvénylett a gyomromban, amikor megérkeztünk Hádész kastélyába. Nem elég, hogy a meztelen szobrok kidülledt szemekkel meredtek rám, bőven rátett a helyzetre Jackson hirtelen felbukkanása. Való igaz, nem beszéltünk az elmúlt három hónapban, de akkor is megdöbbentett, hogy ő is... csak „megfigyelt". Egyébként egyszer megpróbáltam kommunikálni vele, múlt hónapban, mire visszaküldött egy kék színű like jelet. Úgy felhúztam magam, egyből lenémítottam, és azóta úgy is maradt.

Újfent nevetségesnek éreztem magam. Valamiért úgy látszott, nincs olyan ember, aki ne érdekből barátkozott volna velem, és ez a tudat meglepően elkeserítőnek hatott. A jókedvem pedig tetézte a Maddoxszal való folytonos lehetetlen viselkedésem is. Amit a Carolékhoz érkezésünkkor leműveltem, tényleg szörnyű volt. Szégyenteljes, bár nem akartam vele rosszat, mindössze beszartam a helyzettől. Mindegy, legalább tudtam, min szeretnék változtatni már most a kapcsolatunk legelején.

Egyértelműen támogatnom kell őt, ahogy ő is tette és teszi is velem. Kölcsönösen, még ha olykor nehéz is kihámoznom a megfelelő válaszokat.

– Jó sokáig tartott! – jelent meg Hádész a trónja előtt, majd komótosan leült rá. – Na, Maddox, úszol még egyet? – terült szét az arcán egy széles vigyor. Nem is értettem, miért örül ennek ennyire, és még morcos is voltam, amiért nem segített ki. Igazán rájöhettem volna már, hogy ne várjak túl sokat az istenségektől, mert félmondatokban beszélnek, és szándékosan információkat hallgatnak el. Bárcsak világos lenne, mi céljuk ezzel.

– Kösz, nem – felelte kimérten. – Hol van Elsie?

– Itt!

– Köszönjük – szaladt ki a számon –, ezzel aztán ismét kisegítettél minket!

– Vespera, mondd csak, rossz napod van? Azt hinné az ember, boldog vagy, amiért végre ott a fiú, akiért szánalmas módon nyekeregtél, de nem úgy nézel ki. Még szerencse, hogy én nem vagyok ember, szóval magyarázd el nekem!

– Feszültté tesz, hogy három hónapig mindenki élvezettel mozizott a szenvedésemen, hogy aztán egyik pillanatról a másikra ismét történjen valami... borzalmas! Láthatjuk végre Elsie-t?

– Szerintem senkit sem érdekelt – rántott vállat Hádész. – Majd idővel megszokod, hogy nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy te szeretnéd. Nem körülötted forog a világ, korítsi! Inkább légy hálás, amiért visszakaptad a kis... barátod! Ne elégedetlenkedj! Minden úgy lesz, ahogy kell neki! Felesleges idegeskedni! – vetette át lazán az egyik lábát a másikon. – Spórold meg magadnak!

– Köszönöm a tanácsot – fújtam ki a levegőt, és visszafogtam egy szemforgatást. Felfogtam a mondandóját, egy részét még jogosnak is tartottam, de miért dumál ennyit pont most? Azért én is aggódtam Elsie-ért. Képzelem, Maddox min mehet keresztül, főleg, miután kiderült, hogy a kislány tényleg a féltestvére.

– Gondold el – folytatta az időhúzást –, egy évezred múlva nevetve fogsz visszagondolni a gyermeteg sérelmeidre.

– Lehet, de most már...

– Türelmetlen vagy!

– Nem csak ő! – szólalt fel Maddox. – Látni szeretném Elsie-t!

– A türelem erény, Maddox – pillantott a trónterem bejárata felé. A díszes boltív alatt Perszephoné jelent meg, mellette Elsie sétált, és valamit igen hevesen magyarázott. Nem úgy nézett ki, mint aki halálra van rémülve, sőt... meglepően lelkesnek tűnt. Reménykedtem benne, hogy vele nem itattak meg semmiféle löttyöt.