Blind and Frozen I-III. Befejezett

II. /13. Parti az Olümposzon

VESPERA 

Maddox folyamatosan az őt vicsorogva figyelő Mountyra pillantgatott. A kutya mellső lába alá nyúltam, és odébb húztam az ölemben, mert lassan már teljesen belemászott a képébe. Még viccesnek is találtam volna ezt a hirtelen jött ellenszenvet, ha nem az imént akarta volna kinyiffantani őt. Nem mondom, hogy nem szartam be, amikor felé tornyosult abban a brutál szörnyeteg formájában. Még szerencse, hogy egyezségre jutottam vele. Ezzel mi is és a kutya is nyertünk. Ő kap kaját, ölelést és rengeteg szeretetet, nekünk meg lett egy fegyverünk. El ne felejtsem Hádész orra alá dörgölni, hogy már nekem is van sokfejű kisállatom.

Immáron a Cadillacben zötyögtünk apa munkahelye felé. Igazán kíváncsi voltam, hogy világmegváltó felfedezést teszünk-e, vagy helyette még több kételyt és problémát halmozunk fel. Valamiért az utóbbi tűnt valószínűbbnek, és ismerve magunkat, minden katasztrófába fog torkollni.

Remélhetőleg Mounty sem tervez az emberek előtt szörnyeteggé változni, habár pár perce a lelkére kötöttem, hogy semmiképp se tegye. Emellett tettem egy olyan ígéretet is, amit nem biztos, hogy be tudok tartani, de feltételes módban hoztam fel. Nos, lehet, azzal kenyereztem le, hogy elviszem játszani Kerberoszhoz. Nem, mintha ismerném, de ezek szerint jó viszonyt ápol a testvérével, ugyanis állítólag azok.

– Amíg odaérünk, elmesélhetnéd, hol vágtad meg az ujjad – vetette fel Maddox, mire inkább kipillantottam a jobb oldali ablakon, hátha a mozdulat közben kiötlök egy hihető mesét.

– Egy papírral – mosolyogtam rá, amikor beugrott a tökéletes válasz.

– Mikor?

– Két hónapja – bólogattam nagyokat.

– Értem – zárta rövidre a témát.

Elkapott az aggodalom, hiszen egyértelműen nem győztem meg. Nem akartam számot adni a csuklóvagdosással kapcsolatos tevékenységeimről. Főleg, hogy hamar felhagytam vele. Egy-két alkalomról van szó. Az még nem a világ vége.

– Na, és mi a terv? – tereltem tudatosan, hátha egyszerűen csak elfelejti ezt a dolgot.

– Odamegyünk, és várunk, gondolom. Azt mondod, Jeff a harmadikon dolgozik. Feltételezem, az ablakon nem fogunk belátni, de már késő van. Hánykor végez?

– Nem tudom – mormoltam, és erősen forgattam az agyam kerekeit, hátha beugrik. – Hm, várjál... Azt hiszem, hétkor.

– Akkor késésben is vagyunk – állapította meg a műszerfalba épített órára lesve, majd nagy gázt adott. Belepréselődtem az ülésbe, és csendben reménykedtem, hogy nem fogunk egy villanyoszlopra sem felcsavarodni.

A további utat síri csendben tettük meg. Egyedül Mounty lihegett nagyokat az ölemben. Azt hiszem, neki sem jött be túlzottan ez a vad vezetési stílus.

Maddox bekormányozta az autót az iroda külső parkolójába, és sikerült egy olyan helyet találnia, ahonnan közvetlenül ráláttunk a bejáratra.

– Na, jó! – fordult felém, miután leállította a motort. A hirtelen mozdulatra Mounty felmordult, és vigyorogva felé kapott egyet. Hihetetlen!

– Fejezd be! – szóltam rá határozottan. – Megbeszéltük, hogy nem bántjuk, akkor ne vicsorogj rá állandóan! – A kutyus felnézett rám, majd végigszántotta a nyelvével a jobb pofám. Remek!

Egy nagy sóhaj kíséretében raktam le a hátsó ülésre, majd letöröltem a nyáltengert, és Maddoxra emeltem a tekintetem.

– Ves, nem szeretném, ha hazudnál nekem – bámult rám szokatlan komolysággal.