Louder Than Bombs (TaeKook)

1.

Taehyung

Sosem voltam lázadó, kicsapongó, heves, tüzes, vagy türelmetlen. Hideg vérmérséklettel rendelkező, nyugodt természetet tudhattam magaménak, amióta csak világrajöttem születésem éjszakáján.
S a szüleim ezt kihasználva, a magukénak tudva, világéletükben velem keresték meg a pénzük javarészét.

Olyan személyiséggel megáldott emberi lélekkel rendelkeztem, aki minden élőlényt aki a közelemben tartózkodott, bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között elvarázsoltam, elbűvöltem, elbolondítottam, bármit is tettem. Sőt, igazából nem is kellett tennem semmit, csak levegőt vennem és léteznem. Mindenki szeme rajtam csüngött. Elsősorban a kinézetem miatt.
A szépségem adottság volt, amit minden egyes emberrel tökéletes ellentétpárt alkotva ezen a világon gyűlöltem.

Férfi létem ellenére, igazán páratlan, makulátlan, kifinomult, és hibátlan genetikákkal jöttem erre a mocskos világra, ahol az emberek szemében gyönyörű voltam.
Mint egy kirakat bábu, egy kitömött, agyatlan porcelán baba, akit bárki úgy rángathatott, élükön az anyámmal és az apámmal ahogyan azt ez az undorítóan férges világ nem szégyellte.

Sosem tekintett rám senki úgy, mint egy helyes és jóképű fiúra.
Senki szemében nem lehettem csak ennyi.
Mert én ennél másabb, töményebb, idegenebb voltam minden itt tartózkodó élet számára.
Mint aki nem a Föld nevezetű kék bolygóról való volt, hanem valahonnan máshonnan, a Tejútrendszer másik végéből, valahonnan, ahol mindenki tökéletes, hibátlan, makulátlan, mesébe illően szép volt.
Mind külső szépség, mind belső értékek terén.
És ez voltam én mások szemében.

Gyűlöletes érzés, egyszerűen gyomorforgató és hányingert keltő létforma volt az amit nap mint nap meg kellett élnem, meg kellett mutatnom a világnak az álarcomat, amit minden reggel a tükör előtt állva magamra öltöttem, s minden este lefekvés előtt a szobám falához vágtam.
Elárultam és cserben hagytam saját magamat. Kisgyermeki lélekkel még ugyan tudat alatt, de most, így, közelítve a tizenkilenchez, láttam, a tudatában voltam annak, hogy senki nem ismer.
És a legszomorúbb az egészben az volt, hogy én sem ismertem önmagamat.

Születésem pillanatától kezdve a szüleim döntöttek a sorsomról, az életemet elvették, erőszakkal kiszorították, és tétként dobták fel a levegőbe ennek a mocskos fajnak aki kapja marja alapon, ezáltal hasznot, jólétet, pénzt húzva ki belőlem.
Én voltam a mozgatórugójuk.

Fogalmam sem volt róla, hogy mikor realizálódott, azonosult bennem véglegesen, hogy az amit a szüleim tettek és tesznek velem, az nem helyén való pozitív emóciókban gazdag gondoskodásmódról, hanem a tökéletes ellentétjéről ad tanúbizonyságot.
Nem túl régóta vagyok ennek a ténynek tudatában, mert talán most értem el értelmileg arra a szintre, hogy a realitás talajára tudjam felállítani az életszínvonalamat, és rálátni a már-már menthetetlen helyzetemre.