"Bombák robbanását túlordítva
Most ígéretet teszek;
Bármilyen hullámok ostromolnak
Szakadatlan kitartok a kedvedért
Bombák robbanásánál is hangosabban"
Ez a történet valós, reális problémákat feszít keresztre;
Mentális gondok, depresszió, ne...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
Figyelem: A fejezet egyes részei felkavaróak lehetnek! Kérlek, csak saját felelősségre olvasd!
Taehyung
Eleredt az eső. Pontosan úgy, és olyan módon, ahogyan az elmúlt hetekben eddig mindig megtette, közelítve november végéhez. November végéhez. Bassza meg a kurva élet, hogy még csak november vége volt! Hol van még december vége?! Hol?! Olyan messze, olyan távol, hogy még csak nem is látom, de én már nem bírom tovább.
Mocskos módon véreztek a sebeim, miközben úgy vánszorogtam előre, a saját kivégzésem helyszínére, nap, mint nap, akárcsak Jézus keresztjével hátán, fel a Golgotára. Körbe voltam véve figurátlan, hosszúra megnyúló, sötét árnyékokkal, miközben a sebeim úgy megnyíltak, hogy még nyomókötéssel sem tudtam megállítani sprickoló vérem terjedését.
Szenvedtem. Szenvedtem, és fogalmam sem volt róla hogyan fogok kibírni mégegy kibaszott hónapot ebben a Pokolban, egyedül.
Lélekjelenlétem egy fikarcnyi sem volt már, úgy lézengtem és csapódtam egyik falról a másikra, mintha már nem is ebből a világból lélegezném az oxigént. Nem akartam semmi mást, csak azt, hogy vége legyen ennek a kínzó tortúrának, ennek a gyötrelemnek, hogy végre valahára elhagyhassam Szöul falait, amint betöltöm a tizenkilencedik életévemet december végén.
Pusztán csak emiatt voltam még "életben", már ha ezt az állapotot lehet egyáltalán életnek nevezni. Talán a testem még jelen volt, ám lelkem pusztán kiszáradt kóróként hajladozott össze-vissza a szél parancsára, miközben ordítva könyörgött, és megríkatva sírt, mert szomjazott, de körülnézvén magam körül semmi mást nem láttam, csak kiszáradt, megrepedt, hideg földet, s egy beborult, szürkés égboltot ahonnan éltető víz soha többé nem zúdult már le rám. Csak kosz, sár, és hamu.
Amint "újult" erővel vissztértem az "Angel FaceBody" modell, és reklámcég fertőjébe, minden megpróbáltatás kezdődött újra, előről, ám a mostani helyzet mégis jócskán elütött az eddig megszokott állapotoktól, mert felfedezni véltem, hogy immáron nem csak egyedül én szenvedtem látványosan eme démoni falak között, s ennek tudatos felfogása talán jobban megijesztett most, mert váratlanul találtam szembe magamat vele.
Ott ült a rideg folyosó végén, a feketén kilakozott műbőr kanapén, és hosszú folyamatot bezáróan meredt maga elé.
Egész testemben megmerevedtem ahogy megtört valója síri csendben nyugodott, meg sem moccanva, éppen-éppen felpislákolva, akárcsak a régi, zörejes közterületi lámpák. Felismertem benne azt ami bennem is élősködővé vált, ám éreztem, minden egyes porcikámmal éreztem, hogy az ő lelkét teljes egészében felfalták. Felemésztődött, szinte elporladt, és szétesett. A szemem láttára.
Hirtelen észbe kaptam, és elindítottam megremegő végtagjaimat a fiú irányába, úgy, hogy lépéseim visszhangot lüktettek a sötét folyosón, ám ő még erre sem figyelt fel. Fogalmam sem volt róla mi járhatott a fejében, de szívem úgy dübörgött mellkasom falában, akárcsak egy rab, mely ki akart törni börtöne rácsain, ám nem ment neki.
