"Bombák robbanását túlordítva
Most ígéretet teszek;
Bármilyen hullámok ostromolnak
Szakadatlan kitartok a kedvedért
Bombák robbanásánál is hangosabban"
Ez a történet valós, reális problémákat feszít keresztre;
Mentális gondok, depresszió, ne...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Figyelem: A fejezet első felében szexuális erőszak jelenik meg! Kérlek, csak saját felelősségre olvasd!
Taehyung
Az öblítő illata segített feltételezésemben, mint minden egyes megélt reggel, miszerint a saját szobámban, a saját ágyamban feküdtem ismételten.
Nem akartam itt lenni. Gyűlöltem ezt a hatalmas házat, és a benne lakóit. Bárhol lettem volna, bárhol. Még a Pokolban is szívesebben tartózkodtam volna, mint itt, mert ez a hely a Pokolnál is rosszabb volt.
Szaggatottan szívtam magamba a levegőt, miközben mélybarna szemeimet felnyitottam, és körbenéztem a szobámban.
Nem tévedtem.
Az elmúlt hetek folyamán elkövettem a legnagyobb hülyeséget amit csak tudatomnál fogva elkövethettem. De komolyan. Leittam magam a sárgaföldig, úgy, hogy egy modellcég fő zsákmányaként vagyok számontartva, ezáltal valószínűleg mindenki aki csak akkor megfordult az utcákon, felismert. Ráadásul... ráadásul összebalhéztam két sráccal is, akiknek megnevelésétől, - ami elég véresre sikeredett volna, valljuk be őszintén - a halál angyala mentett meg. Akinél éjszakáztam. Hulla részegen. Kurvára nem vagyok normális.
És volt egy olyan mély sejtésem, hogy nem apám három héttel ezelőtti pofonja volt a legrosszabb a sorozatos hibáim jutalma végett. Tisztában voltam vele, hogy ez még csak a vihar előtti csendnek az ízelítője volt.
A fejemet csóválva keltem ki az ágyból, egyenesen a faltól falig nyúló tükrömhöz lépkedve, végig mérve benne egész testemet, ám arcom még a ruhák takarásának ellenére is hamar eltorzult. Egy gyors mozdulattal rántottam mellkasomig elnyűtt pólómat, de a nem várt látványtól lesápadtam.
Hitetlenkedve, kétségbeesetten néztem végig ahogy bordáim kiálltak, a hasam pedig szinte elsüllyedt belsőszerveimben. Egyből oldalt fordultam, ajkaimat elnyitva cikáztatva végig íriszeimet a látványon. Eltűntem a tükörben.
A texilt elengedve inkább hagytam, hogy az visszahulljon felsőtestemre, miközben frusztráltan túrtam bele mélybarna tincseimbe.
Nem vettem észre, hogy nem ettem, mert nem is érzékeltem a szükségleteim kielégítését, ám ennek ellenére próbáltam nyugodságot erőltetni magamra, és elvonatkoztatni, hiszen nem ez volt a legnagyobb problémám jelenleg.
Ma ismételten egész nap abban a fertőben kellett rohadnom, miközben mélyen tisztában voltam vele, hogy senki nem fogja elnézni nekem a három héttel ezelőtti kilengésemet. Vállalnom kellett érte a következményeket. Egy szem nyikkanás nélkül. Így is lett.
...
A modellkedés háttér fizimiskája mocskos. Mocskos és brutális. És a modellek önsanyargatása, mind táplálékfelvitelben, mind kozmetikailag a tökéletességre törekvésben, az csak egy apró morzsa volt ebben a fertőben. Az emberek mindenhol gusztustalanok voltak. De itt, ezen a kibaszott helyen pláne. Itt minden jelen volt. Minden megnyílvánult már; kihasználás, lelki zsarolás, fenyegetés, manipuláció, molesztálás. Ha nem voltál elég erős lélekben, baszhattad az egész "álmodat". Már ha valakinek az az álma, hogy mások korlátozzák be az étkezését, a hajviseletét, az arcának ápolását, öltözködését, azt, hogy mások tulajdona legyen. Nem tudom, hogy ezen a romlott világon mégis ki az aki ennyire mazochista lenne, de én biztos nem. Mégis itt voltam. Persze nem saját akaratomból kifolyólag, mint tudjuk, hanem másokéból, de a lényeg a végeredmény. Irreveláns volt kinek a sara miatt voltam ott ahol voltam. Részben a szüleim bűne volt, és talán részben az enyém is. Kereshettem volna bűnbakot, átforgathattam volna az egész tizennyolc évemet érte, de az egyenesen kicsinyes, és értelmetlen lett volna.
