"Bombák robbanását túlordítva
Most ígéretet teszek;
Bármilyen hullámok ostromolnak
Szakadatlan kitartok a kedvedért
Bombák robbanásánál is hangosabban"
Ez a történet valós, reális problémákat feszít keresztre;
Mentális gondok, depresszió, ne...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jungkook
Zuhanó repülésben pattantak ki szemeim ahogy élesen levegő után kapva felriadtam, egy gyors mozdulattal felülve, lihegve nézve, hogy éjfekete tincseimből sós izzadtságom lecseppent combjaimra.
Egy meghatározóan mély és sötét álom égette mellkasomat, amivel már egy éve nem találkoztam ilyen intenzív szinten, s most mégis olyan volt mintha csak tegnap éltem volna át égő feszítővassal felfedett múltam fájdalmát.
Sötét falaimon régi képek cikáztak ahogy pihegve odanéztem. Fel-felevenültek még tudatos elmémben amit látószerveim egy filmként vetítettek elém néhány pillanatig, mígnem végleg a teljes sötétség borult hálószobám falaira.
Csupán halk pihegésem töltötte meg szobám nyomasztó csendjét, fülemben pedig szívverésem hangos számai vertek visszhangot, mit vérem vezetett dobhártyámba.
Hosszúra nyúlt percek teltek el mire újra egyenletesen tudtam levegőhöz jutni, s már szívem nyugtalan dobogását sem hallottam fejemben lüktetni, így egy mély levegőt véve rúgtam oldalra takarómat, izzadt tincseimet hátra túrva kelve fel, kissé instabil léptekkel haladva a fürdőszobám felé.
A villanyra tenyerelve csuktam be magam után az ajtót, fél szemmel hófehér, sápadt arcomra pillantva a tükörben, az orrom alatt káromkodva szabadulva meg melegítőalsómtól.
Hangosan sóhajtva, saját magamat nyugtatva álltam be a zuhanytálcára végül, miközben megengedtem a vizet, kezemet addig tartva alatta, amíg langyos fokozatra nem kapcsolt, ami nekem most tökéletesen megfelelt. A csempének dőlve hagytam, hogy a lezúduló vízcseppek teljesen homlokomra tapasszák éjfekete tincseimet, hogy a bőrömet áztassák hosszúra nyúlt percekig amíg gondolataim akaratom ellenére fúrtak utat maguknak elmémben, pedig most nagyon nem volt kedvem kettesben maradni a saját fejemmel.
Fogalmam sem volt róla, hogy minek a hatása végett jött elő ismételten múltam démona, de egyszerűen képtelen voltam megállítani őt abban, hogy ne rohanja le tudatomat, a visszetérő eseményeken jóízűen röhögve, önelégülten fürdőzve bennük, amik újra szilánkosra törték szívemet.
És ő még rátaposva, röhögve ugrált is rajta.
Szorosan összezárt szemekkel próbáltam elterelni a saját figyelmemet, miközben azt sulykoltam fejembe, amit lelkem megmentője minden egyes kezelésen belém égetett anno;
"Nem vagy egyedül Jungkook!"
Nem vagyok egyedül. Nem vagyok, nem. Soha többé nem kell átélnem a gyerekkorom sötét szakaszait úgy, mint akkor, mert már én döntök a saját életemről, és nem ő. Felnőttem, én írom a sorsomat, az én kezemben van az irányítás, nem az övében. Igen.
De sajnos az emlékek maradandóak, amik soha nem fognak teljesen, és úgy elmúlni, mint egy fizikai sérülés, vagy betegség. Soha.
Vagy húsz percig áztattam magamat a zubogó cseppek alatt, folyamatosan a gondolataimban fulldokolva, mielőtt még a sampon után nyúltam volna, hogy hajat mossak. A tisztálkodásom további szakaszait további öt perc alatt letudtam, ami után a töröklözőmet lekapva nagyjából felitattam a mohó vízcseppeket testemről, a textilanyagot pedig a derekam köré csavarva kiléptem a kabinból.
