Csak egy szám /Carlos Sainz ff./ ✓

huszonegyedik

Üdv mindenkinek! Igen, nem felejtettem ám el, hogy nekem/nekünk ilyen is van. Ne számítsatok csodára, de jó olvasást!🫶🏼🫶🏼

Lydia

Nem tudtam felfogni, hogy Carlos velem van. Hogy nem csak a telefon túloldaláról könyörgök magamban, hogy valami csoda folytán írjon. Ott volt és szorosan magához ölelt.

– Miért viselkedtél úgy velem?- nem tudtam nem megkérdezni, nem szerettem volna összeveszni vele, de ezt tudni szerettem volna. Végülis egy ilyet ki ne szeretne tudni?

– Azt hittem, hogy ha olyan leszek veled, akkor egy idő után képes leszek kiverni téged a fejemből. Tudom, hogy ez nem mentség és el sem tudod képzelni, hogy mekkora idiótának tartom magam, hogy ilyet képzeltem. Neked ezzel ártottam, aminek pont az ellenkezőjét szerettem volna mindig is elérni. Nem megy nélküled Lyd... Egyszerűen csak szükségem van rád.- vett nagy levegőt mondata végén és kereste tekintetemet, azonban én csak a lábaink alatt lévő szőnyeget vizsgáltam. Nem tudtam, hogy meg kéne-e bocsátanom neki, az agyam és a szívem két külön irányba húzott. Az agyamban bekapcsolt valamiféle pirosan villogó sziréna, hogy most azonnal parancsoljak megálljt magamnak és vessek véget ennek az egésznek, mert akár mérgezőek is lehetünk egymásnak. Viszont a szívem azt diktálta, hogy legyek vele. Hogy kapaszkodjak meg benne és együtt mindenre képesek lehetünk.
Szerintem mikor kislány voltam nem egy Carlos félét képzeltem el magam mellé. Azt hittem, hogy a szerelem csak a rózsaszín ködből áll, hogy mindenki egy bizonyos korban megtalálja a párját, soha nem válnak el, elmennek randizni, a férfi virágot vesz a nőnek és boldogok, amíg meg nem halnak. De akkor még halvány lila gőzöm sem volt róla, hogy ez nem ilyen. Az csak egy elképzelt világ, amit esetleg a mesékben bemutatnak. De ez itt nem egy mese...

– Nem tudtam mire kellett volna gondolnom, mikor random ignoráltál.- ingattam meg a fejemet, miközben kisétáltam a spanyol férfi kezei közül és leültem az ágyamra.

– Teljesen megértem Lydia, én se tudtam volna.- sóhajtott nagyot, majd Ő is helyet foglalt mellettem.– És azt is megértem, ha a hülyeségeim után azt mondod, hogy hagyjuk egymást és ezt az akármit is ami köztünk van.- ahogy ezt kimondta, nagyon rossz volt hallani. Gondolni eltudtam, hogy vége legyen, de kimondva borzalmasan hangzott. Belegondolni abba, hogy nem beszélek Carlossal... Valahogy annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy csak nehezen tudom elképzelni nélküle a mindennapjaimat még ha nem is találkozunk mindig.

– Nem szeretném, hogy hagyjuk egymást.- suttogtam, miközben eldőltem az ágyon és Carlost is magam mellé húztam nagy lendülettel.

– Akkor nem rontottam el mindent?- fordította felém a fejét. Még mindig imádom a szemeit, amibe nagyon könnyen elveszek.

– Nem.- beszéltem csendesen. Csak néztük egymást a szobám fényében, és a férfi egyre inkább csak közeledett felém. Bal kezével megsimította arcomat, majd megéreztem édes csókját, ami már annyira hiányzott. Persze nem csak a csókja hiányzott, mindene is hiányzott. Lassú volt és gyengéd, ami abban a pillanatban mindennél többet ért.– És... és még mindig nem zavar a korkülönbség?- beszéltem ajkaira, miután elváltam tőle.

– Dehogy zavar!- mondta elszántan, mire nekem nagy mosoly szökött a számra.– Többet nem hagylak elmenni. Vagy hát, nem is mentél el, de... Mindegy érted a lényeget!- nevetett fel kínosan, mikor nem tudta kifejezni önmagát.

– Persze, hogy értem.- kuncogtam, majd beletúrtam puha hajába.

– Ne haragudj rám Princesa az elmúlt időszakért!- ha akartam volna se tudtam volna rá tovább haragudni, az az igazság. Csak rá kell nézni, hát lehet erre a férfira haragudni?

– Nem haragszom.- ingattam meg a fejemet mosolyogva. Nyomott egy puszit az arcomra, majd visszadőlt mellém.– Itt maradsz estére, ugye? Holnap reggel korán kelünk és akkor feltűnésmentesen el tudsz menni.

– Toto kinyír ha meglát nálad. De hidd el nagyon szívesen maradnék.

– Maradsz is! Bezárom az ajtót, ennyi az egész, majd megkérem Adriant, hogy kicsit falazzon és már meg is szöktettelek, vagy mi.- vigyorodtam el.

– Hát legyen. De ha édesapád elkap tudod, hogy meg kell védj!

– Csak a testemen keresztül!- emeltem magasba a kezemet, amit utána vissza is ejtettem a hasamra.

Carlos úgy ahogy volt melegítőben és pulcsiban befeküdt a párnáim közé, majd én is oda másztam hozzá és mellé feküdtem. Keze derekamra vándorolt és úgy húzott egy kicsit közelebb magához én pedig mosolyogva furtam bele fejemet a mellkasába, hogy ne láthassa kipirult arcomat. Kicsit természetesen tartottam attól, hogy túl hamar bocsátottam meg neki, és, hogy megint elsietünk valamit, de akkor csak a pillanatnak szerettem volna élni és nem elrontani bármiféle negatív gondolattal, melyeknek lehet, hogy semmi alapjuk nincs és csak túlgondolom a dolgokat.

– Min agyalsz?- tűrt el egy kósza hajtincset, ami az arcomba lógott.

– Nem tudom.- vontam vállat.

– Nem tudod, hogy min gondolkozol?- mosolyodott el, mire nekem is muszáj volt.

– Rajtunk.

– Princesa ne agyalj és ne gondolj túl! Tudom, hogy ezt könnyen mondom, főleg egy ilyen után, de tényleg csak magadat terheled vele.- nézett mélyen szemeimbe.– Szeretlek Lyd! És tudod nem számít, hogy néha milyen messze vagyunk egymástól, hogy éppen keveset beszélünk az idő miatt, vagy összekapunk egy apróságon, de én akkor is itt leszek neked ezután és mindentől megvédelek, hisz Te ezt érdemled.- nyomott egy puszit homlokamra. Bár én szerintem a szeretleknél lemaradtam...

– Szeretsz?

– Már hogy ne szeretnélek Lydia?- nevetett fel csillogó szemekkel.– Olyan sok mindent jelentesz számomra, hogy el sem hiszed.

– Én is szeretlek!- haraptam be alsó ajkamat és hirtelen felszabadultnak kezdtem érezni magam, hogy ezt kinondhattam. Baromi jó érzés volt.

Ahhoz képest, hogy a nap milyen ramatyul indult, olyan jól végződött.