Csak egy szám /Carlos Sainz ff./ ✓

huszonkettedik

Lydia

Valóban nem lehettem ott Monzában, így Carlost csak telefonon keresztül tudtam felköszönteni, azonban Szingapúrba apa végre valahára magával hozott, amit nem bírtam hogyan hálálni neki.

Vasárnap reggel Carlos ajtaja elé tettem az ajándékcsomagját, amiben a késői születésnapi ajándéka volt elhelyezve, majd nagy levegőt véve bekopogtam és már rohantam is a lépcső felé, hogy ne vehessen észre. Persze tisztában voltam vele, hogy tudni fogja tőlem kapta, de így murisabb volt. Carlos kócos hajjal nyitotta ki az ajtót és egy kis időbe telt mire ászrevette a kis dobozt, felvette, majd szemét dörzsölgetve mosolyodott el és ment vissza szobájába. Miután ajtaja becsukódott már siettem is le apához, hogy vele mehessek ki a pályára, ahol Mickkel találkoztam.

– Elmegyek levegőzni, tíz perc és itt vagyok!- mondtam a fiúknak, akik csak bólogattak. Az igazság az volt, hogy Carlost szerettem volna felhívni, hogy sok szerencsét tudjak neki kívánni. A boxok mögé értem, ahol előkapatram a telefonomat táskám egyik zsebéből, azonban mikor beüthettem volna a pinkódomat valaki a derekamnál fogva ragadott be kettő épület közé.

– Erre nem lesz szükség Princesa!- vette ki kezemből vigyorogva a készüléket, majd azt farzsebembe süllyesztette, így akaratlanul is lejjebb kalandozott keze, mint kellett volna, vagy mint illendő lett volna. A kettő fal igen közel volt egymáshoz, így nekünk is muszáj volt közel állni a másikhoz. Testünk összepréselődött, amit egyikünk sem bánt.

– Éppen téged akartalak felhívni.

– Ezt örömmel hallom!- nyomott puszit homlokamra, majd mélyen szemembe nézett.– Köszönöm!- emelte fel bal csuklóját, melyen ott díszelgett a piros karkötő, amit reggel adtam neki.

– Remélem szerencsét hoz! Vigyázz magadra, jó?- karoltam át nyakát és húztam kicsit lejjebb magamhoz.

– Mint mindig Lyd!

– Oké!- mondtam, de nem engedtük el egymást.

– Oké!- ismételt halkan és közelebb hajolt hozzám.

– Itt bárki megláthat minket.- figyelmeztettem.

– Itt? Ugyan rajtunk kívül ki az az elvetemült, aki ide jön? Senki.- érintette össze orrunk hegyét.– Mondjuk én nem bánnám ha lebuknánk.- jegyezte meg, szinte ajkaimra duruzsolva.

– Én sem.- haraptam be alsó ajkamat, mire lecsapott rájuk és szenvedélyes csókba merültünk.– Menned kellene!- simítottam végig enyhén borostás arcán, mire jólesően mordult egyet kezeim alatt.

– Menj csak és egy kis idő múlva majd én is megyek. Nem leszünk feltűnőek.

– Csak ügyesen!- mondtam miközben kifordultam a két épület fala közül, közben pedig éreztem, hogy a spanyol rácsap fenekemre, mire tátott szájjal néztem egy pillanatra vissza, de úgy döntöttem, nem szólok vissza neki, hiszen akkor akár a futam kezdetéig is ott álltunk volna.

A futam előtt még bőven volt időm Mickkel nyugodtan megebédelni, sőt még pletyizni is volt időnk. Mick teljesen abban a tudatban élt, hogy Carlossal már egy párt alkotunk, de el kellett szomorítsam szegényt. Carlos és én nem voltunk együtt, amolyan kavarás szintjén állhattunk. Nagyon szerettem a férfit és úgy döntöttem, hogy türelmesen fogok várni, nem fogok türelmetlenkedni és erőltetni semmit.

Izgatottan néztem a futam minden egyes körét. Carlos vezetett. Tisztában voltam vele, hogy most nagyon kell koncentrálnia ahhoz, hogy nyerhessen. George a falban végezte, így apa rögtön elkezdett vele foglalkozni. Majd minden olyan gyorsan történt. Fel sem fogtam, hogy Carlos megcsinálta. Apa és Mick között mentem a podium felé, ahol természetesen Lewis miatt álltunk. Vagyis ez volt a látszat. El sem tudtam mondani, hogy milyen büszke voltam a fiúra, akibe visszafodíthatatlanul beleszerettem, de próbáltam nem feltűnően örülni neki.

Miközben kiosztották a díjakat Carlos többször is rám pillantott, és mikor megkapta a kupáját egy pillanatra váltott pár szót a férfival, aki csak mosolyogva bólogatott neki. Vigyorogva néztem végig ahogy pezsgőztek, bevallom még meg is kívántam az italt, így már fordultam volna Mickhez, hogy mit szólna hozzá, ha estére szereznék egy üveggel, mikor valaki megköszörülte a torkát. Carlos kezében egy mikrofonnal állt, tiszta pezsgősen, mögötte pedig Lando és Lewis ültek a pódiumon, mind a ketten büszkén vigyorogva barátjukra.

– Öhm mondanék pár szót, ha nem bánják.- kezdte bizonytalanul, kezét a tarkójára vezette. Nem hittem volna, hogy Carlos Tuskó Sainz tud csöpögős hála beszédet mondani a csapatának...– Először is köszönöm ezt a versenyt! De most nem erről szeretnék beszélni.- rázta meg a fejét, majd feltűnően rám pillantott. Nem, ez nagyon nem egy hála beszéd lesz, kedztem úgy érezni.– Van egy lány, aki nélkül nem sikerülhetett volna. Lehet, hogy jobban értékelte volna, ha egy puccos étterembe viszem, vagy színházba. De azt szeretném, hogy mindenki tudja. Szerintem egy ideje már húzzuk egymás agyát. Össze vissza hazudtunk csak, hogy együtt lehessünk, miattam hazudott a családjának is.- apa átkarolta a vállamat és egy gyors puszit nyomott arcomra. Nem haragudott ránk.– Bocsi Toto!- kuncogott fel Carlos, mire én is elvigyorodtam, de közben szemeim könnyekben úsztak.– De tudod Toto, szeretem a lányodat!

– Menj fel hozzá!- intett apa, mire sietve de remegő lábakkal szeltem kettesével a lépcsőket, mikor pedig felértem Carlos mellé léptem, aki szembe fordított magával.

– Örülök, hogy az életem része lettél Lyd! És tényleg lehet, sőt biztos, hogy nem ez a tökéletes pillanat, de muszáj megtennem!- csak bólogattam, hiszen én teljesen tökéletesnek éreztem.– Megtisztelnél azzal, hogy a barátnőmnek nevezhesselek?

– Hmm nem is tudom!- nevettem el magam, miközben könnyeim lassan folytak arcomon.– Persze, hogy igen!- Carlostól Lando elvette a mikrofont és a spanyol magához húzva csókolt meg mindenki előtt. Egyik kezével letörölgette könnyimet. Hangos taps zúdult fel, Mick fütyülni kezdett a megmaradt tömegban. Apa büszkén mosolygott rám, akinek dobtam egy puszit.– Tiszta pezsgő vagy!- kuncogtam.

– Pedig erre este pezsgőt bontunk!

– Benne vagyok!- pusziltam meg arcát, majd együtt vonultunk le a pódiumról. Lewist is gyorsan megölelgettem, majd visszamentem apához és Mickhez, akik nem is hittem, hogy ennyire örülni fognak nekünk.

– Örülök nektek!- karolt át ismét apa.

– Akkor nem haragszol?- húztam el számat.

– Ha igazán boldog vagy vele, akkor egyáltalán nem.

– Szeretlek!

– Én is téged Kicsim!

Este végre nem kellett osonnom, hogy átjussak Carloshoz. Befeküdtem mellé az ágyba és beszélgetni kezdtünk az aznapi napunkról, ami közben Carlos lassan lehunyta szemeit és elaludt. Halkan figyeltem alvó alakját, mely nyugodt volt és gondtalan és azt kívántam, bárcsak mindig ilyennek láthatnám. Csak jót szerettem volna neki. Boldoggá akartam tenni! Nem tudom, hogy sikerült neki, talán nem is volt célja, de belépett szívembe, bezárta és a kulcsot többé nem kapom tőle vissza. Bár nem is hiányzik annyira az a kulcs. Carlosnál van a legnagyobb biztnoságban.

Vége

Hmmm nem tudom ti hogy vagytok vele, de én szerettem írni ezt a könyvet, mégha kicsit el is hanyagoltom a vége felé. Nagyon remélem, hogy ennek ellenére élveztétek és, hogy ez a fejezet ja tetszik! Köszönöm azoknak, akik kitartottak! Imádlak titeket!