Köztünk marad

Második fejezet

"Ami engem illet, szabálynak állítottam magam elé, hogy fütyülök arra, mit mondanak." - Jane Austen - A klastrom titka

Lizbeth

Amikor leszálltam a vonatról mindössze egy órával dél előtt, a befogadó családom már lelkes integetéssel várt engem a peronon. Miriam, a nő, akivel a szüleim hónapok óta leveleztek az elszállásolásomat illetően, szoros öleléssel üdvözölt engem. Mellette egy nagyjából velem egyidős, hirtelenszőke hajú fiú, és egy óvodás korú kislány állt megszeppenve. Miután Miriam végre elengedett, egy zavart biccentéssel köszöntöttem őket. Olyan családnak tűntek, amiket a béna, amerikai kertvárosi filmekben látni, unalmasak és idegesítően kedvesek.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a cserediák dolog.

Pedig az elmúlt körülbelül egy évben tényleg úgy éreztem, hogy szükségem van egy menekülőútra. Megfulladok a saját életemben, és a döntésekben, amiket meg kell hoznom. Az eddig szerzett jegyeim nem voltak elég jók ahhoz, hogy felvegyenek egyetemre, akármennyire is igyekeztem. És, ha őszintének kell lennem, nem is akartam egyetemre menni. A szüleim viszont nagyon erőltetik a jelentkezést, afféle passzív agresszív módon, amit már nem bírtam tovább elviselni. Egyik nap megjelent az íróasztalomon egy egyetemi tájékoztatófüzet, majd egy újabb és így tovább. Egyértelmű volt, hogy a szüleim tették oda, de ők egy szót se szóltak dologról. Ezt követően szinte mindennap elárasztottak engem a saját, „mókás" egyetemi történeteikkel, amit tettetett érdeklődéssel hallgattam. Anya és apa egyébként nem azok a szigorú emberek, akik nagy elvárásokat állítanak a gyerekük elé, egyszerűen csak mindig a legjobbat akarják nekem, beleértve az oktatásomat is. Attól viszont már teljesen ki vagyok, hogy napról napra egyre inkább megpróbálták rám erőltetni a saját, ambiciózus tervüket velem kapcsolatban, amikor jól tudták, hogy ez az egész továbbtanulás egyáltalán nem nekem való.

Így, amikor hallottam a lehetőségről, hogy az utolsó évemet Readingben töltsem, több órányi autóútra a jövőmtől, kapva-kaptam az alkalmon. Legnagyobb meglepetésemre az igazgató jóváhagyta a jelentkezésemet, habár az efféle utakat általában a kitűnő tanulók jutalmának szánják.

- Jót fog tenni neked egy kis kiruccanás, Lizbeth – mondta az igazgató, amikor átnyújtotta a levelet az elfogadott jelentkezésemről. – Néhány hónap egy másik iskolában, és sokkal tisztábban fogod látni a terveidet.

Na ja, mintha ez lett volna a tervem az egész „elrohanok Anglia másik felére" dologgal.

A szüleim persze elképesztően boldogok voltak, amikor megtudták, hogy részt akarok venni egy cserediák programon. Hónapok óta ez volt az első tanulással kapcsolatos tervem, amit megosztottam velük, így rögtön támogató üzemmódba kapcsoltak. Apa órákon át böngészte a William Morris Gimnázium honlapját (művészetis suli, egy újabb adag sznobbal, juhé), és izgatottan ecsetelte nekem a programokat, amelyeket talált – kirándulásokat, sportmérkőzéseket, művészeti versenyeket, miegymást. Anya pityeregve ölelgetett, folyamatosan ismételgetve, hogy mennyire büszke arra, hogy ilyen bátor vagyok, és, hogy milyen jó pont lesz az egyetemi jelentkezési lapomon ez az út.

Én viszont mindössze azért jelentkeztem a programra, hogy egy kis időt tölthessek távol az egész jövőtervezős hajcihőtől. Még nem állok készen a szüleim szemébe nézni, és elmondani nekik, hogy én nem úgy képzelem el a jövőmet, ahogy ők azt gondolják. És ki tudja? Lehet, hogy a Readingben eltöltött idő meghozza a kedvem az egyetemhez is, vagy legalább motivál majd, hogy letegyem az A szintű vizsgát.