Köztünk marad

Első fejezet

"S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem." - Antoine de Saint-Exupéry - A kis herceg

Halden

- Szerintem ez még mindig rémes ötlet.

Mellettem anya figyelmeztetően pillantott felém. A pszichológus ódivatú kanapéján ülve idegesen doboltam a karfán az ujjaimmal, várva, hogy végre túlessek ezen a felesleges tortúrán. Anya összekulcsolt kezekkel ült az oldalamon, szemeivel már a szoba berendezését pásztázta.

- Én csak a legjobbat akarom neked, ezt te is tudod - suttogta maga elé válaszul.

Hát persze.

Mióta a szüleim nagyjából egy hónapja bejelentették, hogy elválnak, és apa kiköltözött a házból, anya úgy lesi minden mozdulatomat, mint egy ragadozó az áldozatát. Arra vár, hogy bevalljam, mégiscsak megvisel a jelenlegi helyzet, pedig nem így van. Őszintén, az, hogy anya kettőnk közül engem akar majd pszichológushoz küldeni, előreláthatóbb volt, mint az, hogy december utolsó napja szilveszter lesz. Én vagyok a csendes gyerek, a magányos kisebbik, és szentül hiszi, hogy befordulok, pedig csak ilyen a természetem. Akármennyire is az ellenkezőjét gondolja anya és apa, a szüleim egyikére sem haragszok, és tényleg tudom, hogy, ha szerintük szükség volt erre a lépésre, akkor valóban az egész családnak jobb lesz így, de ház ezt hiába mondja az ember anyának. Megszállottan azt hiszi, hogy elfojtom a dühömet, és a frusztrációmat, mert nem merek megnyílni előttük.

- Halden egyértelműen elfojtja a dühét és frusztrációját - jelentette ki anya, amikor a középkorú pszichológus megkérdezte, miért kerestük meg. - Nem mer megnyílni előttünk.

Mondtam.

- Miből gondolja ezt, Mrs...

- Miss - javítja ki anya rögtön. - Miss Clarke. Harper Clarke.

- Elnézést, Miss Clarke - folytatja a doki,a kezében a közhelyes sárga jegyzetfüzetet szorongatva. - Tehát miből gondolja, hogy Halden nem nyílik meg maga előtt?

Anya rám pillant, mielőtt válaszolna.

- Tudja, Halden mindig is zárkózott fiú volt. Nem igazán szereti a társaságot, és inkább hallgatóság, mintsem beszélgetőtárs. - ismét rám néz, ezúttal nekem címezve szavait. - Nem szeretnélek megbántani, de mióta élsz, egyetlen barátod van. Érthető, ha aggódok, hogy bezárkózol, és nem tudod feldolgozni a történteket.

Éreztem, hogy kicsit túldramatizálja a helyzetet, de nem szóltam semmit. Igen, valóban csak egy barátom van, Norman, de nem hiszem, hogy ez rosszat jelentene. Egyébként sem rajongok a társaságért, a barátkozás pedig kívül esik a komfortzónámon. Egyáltalán hogyan szereznek az emberek barátokat tízéves kor felett? Gondolom az óvodás "játszunk együtt?" mondat már gimiben nem aratna valami nagy sikert. Kész szerencse, hogy Norman és én jóformán együtt nőttünk fel, mert erre sosem tudtam a választ.

Anya engesztelően megsimítja a vállam, majd ismét a dokihoz kezd beszélni.

- Szeretném, ha hetente egyszer eljöhetne ide, egy órára. Lehet, hogy egy idegennel könnyebben megosztja az érzéseit, mint velem vagy az apjával.

A doki egyetértően bólint, mire akaratlanul is a szememet forgatom.

- Ez gyakori jelenség a hasonló korú fiataloknál. Kamaszkorban az ember sok változáson megy keresztül, rengetegen azt gondolják, az egész világ ellenük van, és nem nyílnak meg azok előtt, akik korábban a legközelebb álltak hozzájuk. Természetesen ezzel nincsen semmi baj, de egy kis beszélgetés sosem lehet haszontalan - a pasas letette a füzetét, majd hozzám fordult, mire feszengeni kezdtem. - Mit gondolsz Halden, hasznos lehetne, ha hetente egyszer eljönnél ide?