Köztünk marad

Harmadik fejezet

" (...)az emberek sohasem pontosan olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket." - William Golding - A Legyek Ura

Halden

Az iskola utcájába befordulva, álmosan megigazítottam a nyakkendőmet, majd óvatosan visszatűrtem a sötétkék pulóverem alá. Meglehetősen korán volt, a nap messze megbújt a sötét esőfelhők mögött. Még bőven lett volna időm beérni a suliba, viszont ki akartam kérdezni Normant a cserediákról, na meg arról, hogy hogy alakult az első napjuk vele. Egyébként is az a korán kelős típus vagyok, úgyhogy nem okozott komolyabb gondot az iskolakezdéssel járó hajnalban kelés, amit a legtöbben általában hitetlenkedve hallanak. Egy kamasz, aki nem alszik tizenhárom órákat? Mintha a világ leghihetetlenebb dolga lenne.

A nyakkendőm megint felcsúszott a sötétkék pulcsim alatt, fura gombócként felnyomva azt, én pedig idegesen simítgattam séta közben. Gyűlölöm ezt az egyenruhát, nem is azért, mert annyira elviselhetetlenül néz ki, hanem mert minden hétköznap ezt kell hordanom. Minden. Egyes. Hétköznap. Gwen szerint a legtöbb középiskola elengedi az egyenruha témát, mi viszont voltunk olyan szerencsések, hogy továbbra is ezt kellett viselnünk.

A tanév első napján tehát már korán reggel legszívesebben letéptem volna magamról a sötétkék nyakkendőmet, ehhez viszont még várnom kellett délutánig. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket a William Morris felé sétálva az volt, hogy végre beszélhetek Normannel.

Jobban belegondolva nem is értem, miért nem tudok még semmit a cserediákról, azon kívül, hogy egy évvel idősebb nálunk. Ami azt illeti, még durvább, hogy Norman a világon semmit nem tud róla, pedig az anyja egész nyáron az érkezését szervezte. Mégis ahányszor kérdeztem valamit a haveromtól, ő csak a vállát vonogatva tudatta velem, hogy "majd kiderül, őt nem izgatja a dolog". Új szokása Normannek, amit gimi kezdéskor szedett magára, hogy próbál lazán viselkedni. Rettenetesen áll neki, és mindketten tudjuk, hogy legbelül ugyan az az izgatott, kíváncsi ember, aki általánosban is volt, de nincs mit tenni, ő már afféle laza srác lett.

A sulihoz érve meg is pillantottam őt, ahogyan a bejárat vaskapuja mellett várt engem, unottan szorongatva a vállára felcsapott hátizsákjának pántját. Várakozás közben a vörös téglakerítéshez dőlt, haját súrolta az udvarból kihajló rózsabokor egy ága. Szórakozottan dobolt az egyik lábával a járdán, amikor pedig meglátta, hogy közeledek, boldogan kitárta karjait.

- Na végre már! – kiáltott fel diadalmasan, majd pacsira nyújtott a kezét. – Utálok itt várni egyedül.

- Siettem, ahogy tudtam, de Guinivere miatt alig jutottam be a fürdőbe – húztam el a számat, miközben a kapun átlépve ráérősen sétáltunk az iskola felé a cserjékkel és páfrányokkal díszített előudvaron. Diákok tucatjait kerülgettük: elsősöket, akik elveszetten keresték osztálytársaikat, zenekarosokat, akik a hangszereiket cipelték, végzősöket, akik csapatban gyülekeztek a bejáratnál. Norman nagy rántással kinyitotta a hatalmas, fém ajtót, majd beléptünk a suli tágas épületébe.

A William Morris Gimnázium egy azoknak a gimiknek, amik épülete, habár régies, jól áll neki. A közelben elhelyezkedő, modernebb sulikkal ellentétbe a miénk megőrizte az alapításakor kapott stílusát, hűvös színű, keskeny folyosóival, hatalmas, növényekkel teli előkertjével és igen, a baromi nehéz ajtókkal. Az egész helynek volt egy hangulata, ami magával ragadott engem. Mintha csak egy dark academia történet ihlette volna az egészet. A termeket és folyosókat a diákok által készített festmények és szobrok díszítették mindenfelé. Egy előnye a művészetis suliknak, hogy a dekoráció mindig páratlan.