Köztünk marad

Hatodik fejezet

 "Oly sok mondanivalójuk volt egymásnak, de nem tudták, hogyan mondják el."  ~ Julia Quinn - A herceg és én

Halden

A következő pár nap javarészt eseménytelenül zajlott. Kedden újabb felesleges találkozón vettem részt a pszichológussal, ahol a könyörtelen egy óra nagy részét felesleges csevellyel próbáltam kitölteni a suliról. Dr Lawrence valószínűleg tudta, hogy ismét meg akarom úszni a mélyenszántó beszélgetéseket, amiket kitervelt aznapra, de hagyta, hogy beszéljek, amiről szeretnék.

A hétvégén Gwen és én először jártunk apa új lakásában a belvárosban. Esküdözött, hogy ez csak átmeneti, és szerezni fog egy kertes házat, ahol majd sátorozhatunk, mint régen. Az igazat megvallva viszont úgy láttam, legbelül szereti az új lakást. Áradozott a kilátásról az erkélyen. Arról beszélt, milyen jó kávézó van a sarkon, és hogy a park miatt frissebb levegő árad be az ablakokon, mint bárhol máshol.

Jó volt látni, hogy apa boldog, már amennyire a helyzet engedi. Természetesen nagyon hiányzik nekünk, és mindenkinek új ez a szituáció, de hát nem a világvégére ment, csak tíz perccel arrébb. Na és a válásuk is simán megy anyával, egyszer sem láttam őket veszekedni. Amikor megtudtuk, hogy apa elköltözik, Gwen mindenféle sztorit mesélt nekem az ismerőseiről, akiknek szétmentek a szülei, és hogy milyen balhék övezték ezeket. Kiabálások, egymásra mutogatás, gyerekekért civakodás. Hálás vagyok, hogy az én szüleim ilyen éretten kezelik a helyzetet, még akkor is, ha emiatt heti egy órán át értelmetlen kérdésekre kell válaszolnom a dokinak.

A cserediák dolgot illetően Normant nem tudtam feldobni. A helyzetet az is megnehezítette, hogy a haverom minden nap új információmorzsákkal tömött engem, méghozzá a lehető legdrámaibb előadásmódokon.

Szombaton a csaj nem evett semmit.

Vasárnap horrorfilmet nézett a nappaliban úgy, hogy Norman húga otthon volt.

Hétfőn az egyenruhára fekete, koponyás pulcsit vett fel, amiért behívták az igazgatói irodába.

És így tovább.

A hét második felére nagyjából rendeződni látszott minden. Norman szerencsére hamar beletörődött végül abba, hogy nem tehet semmit a szituációt illetően, és, habár sokszor kaptam azon, hogy csendben puffog magában, a lány az óta nem is okozott náluk újabb felfordulást, ami miatt mérgelődhetett. Sőt, Norman szerint szinte meg se szólalt, és alig jött ki a szobájából. Mindketten elkönyveltük, hogy így a legjobb, és megpróbáltunk anélkül együtt lógni, hogy folyton csak ez lenne a téma.

Csütörtökön utolsó óra után Mr Richards, az irodalomtanár magához intett.

- Halden – kezdte, miközben a többiek kiviharzottak a teremből. – Nem akarlak sokáig feltartani, biztos szívesen mennél már haza te is, úgyhogy gyors leszek.

Az íróasztaltól felállva lassan pakolni kezdte a holmijait, miközben folytatta.

- Az elmúlt években folyamatosan kiemelkedően teljesítettél az óráimon. Látom, hogy szenvedélyesen szereted az olvasást, és az írást is, és igen tehetséges vagy. Az idei évben először az iskolánk kreatív írás órát is indít szabadon választható tantárgyként. Szeretném, ha téged is ott láthatnálak a csoportban. Az órák szerda délután négykor lesznek.

Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Mindig is közel állt a szívemhez az írás, viszont sosem gondoltam arra, hogy egy napon megosszam másokkal, amiken munkálkodom. Elvégre is az írás nagyon személyes hobbi, ha pedig más kezébe kerül, amit az ember alkot, az olyan, mintha a lelkét adná át az olvasójának. A gondolattól táncolni kezdett a gyomrom. Viszont azt is figyelembe kell vennem, milyen jó lehetőséget kínál nekem Mr Richards. Gyerekkorom óta szerettem írni, és vétek lenne nem tanulni róla többet, ha felkínálkozik rá az esély. Az írás legijesztőbb része kétségkívül a tudat, hogy valakinek meg kell mutatnod, amit alkottál, de talán meg tudok küzdeni vele.