Köztünk marad

Ötödik fejezet

"Az én gonoszságom a rám kényszerített és utált magány gyermeke (...)" ~ Mary Shelley - Frankenstein

Lizbeth

Egyre inkább úgy érzem, hogy rettenetes ötlet volt eljönni otthonról.

A két nap, amit eddig Readingben töltöttem, egy érzelmi hullámvasút volt, amin a kocsi egyre inkább zuhan, mintsem emelkedik. Oké, bevallom, nagyrészt én vagyok a hibás ezért, de már késő bánat.

Szóval a bajok akkor kezdődtek, amikor tegnap este egy kicsit később értem vissza Miriamékhez, mint ők azt szerették volna. Na jó, majdnem éjfél volt, de mentségemre szóljon, hozzászoktam, hogy az én szüleim nagyon engedékenyek, és teljesen megbíznak bennem. Azt utcába beérve már kezdtem érezni, hogy talán túllőttem a célon, és a sejtésem beigazolódott, amikor megláttam Miriam dühös arcát.

Persze rögtön fel is hívta anyát – igen, éjfélkor -, aki nem nagyon tudott mit mondani a szituációra. Megígértette velem, hogy többet nem csinálok ilyet, de basszus, több órányi autóútra van innen, mégis mit kezdjen ezzel az egésszel? Miriam, mint aki jól végezte dolgát, szigorúan felküldött a szobámba, de láttam rajta, hogy nem igazán akar velem ilyen keményen viselkedni, csak nincs más választása.

Reggel korábban keltem, mint szoktam, ami ismét egy fájdalmas emlék. A tervem az volt, hogy gyorsan felöltözök és rohanok is a suliba, nehogy Normannel kelljen együtt mennem a tegnap esti perpatvar után. Szerencsére így is lett, így viszont fél órával a becsengetés előtt már az iskolában is voltam, ahol fogalmam sem volt, hova is kell mennem. Az sem segített, hogy még nem volt egyenruhám, így teljes mértékben kitűntem a tömegből a fekete pulcsimban, térdig érő szoknyámban és fekete bakancsomban.

Miután végre sikerült megtalálnom az igazgatóhelyettes irodáját, jeleztem a helyettesnek, Mrs. Greennek, hogy az egyenruhámért jöttem. A nő odáig volt attól, hogy névrokonok vagyunk, és úgy felbobta, mintha a Green nem az egyik legunalmasabb, legáltalánosabb vezetéknév lenne a világon.

- Üdvözlünk a William Morris Gimnáziumban! - nyújtotta felém a ruhámat végre. – Igyekezz, hogy át tudd venni, még a tanítás kezdete előtt!

Sietős léptekkel beslisszoltam a legközelebbi lányvécébe és magamra zárva az ajtót, ügyetlenül öltözni kezdtem. A szűkös helyiségben folyamatosan beütöttem valamimet, miközben próbáltam magamra erőszakolni a sötétkék szoknyát. Örömmel nyugtáztam, hogy ebben a suliban egyennadrágot is kapnak a lányok, szóval nem kell majd télen is ebben az izében fagyoskodnom, mint a saját gimink undorító, vajszínű, fodros szoknyájában.

Miután átöltöztem, és sikerült meglelnem a termemet is, Lance-t és Breckent már odabent találtam, az egyik hátsó padban ülve. Na most, ezzel az a gond, hogy nekem így nem volt potenciális padtársam, sőt, mire beértem, már nagyon szabad hely se. Levetődtem hát az első padba, amit üresen találtam, ami egyébként első sorban helyezkedett el, ráadásul középen, a tanári asztallal szemben. Pár perc múlva egy szemüveges lány lecsapta mellém a táskáját.

- Hali – motyogta, majd hátrasietett a barátaihoz.

Szuper. Gondoltam, hogy ki leszek rekesztve, hiszen a legutolsó évben jöttem ide, amikor már mindenkinek kialakult a baráti köre. A sunderlandi sznobképzőben sem voltak barátaim, de ott nem is igényeltem senki társaságát. Utálom az összes ottani osztálytársam. Baromira beképzeltek, és túlságosan is nagyra vannak magukkal. Képesek a saját barátaikat is hátba támadni. Viszont bevallom, belül reménykedtem, hogy itt majd kicsit más lesz a helyzet, és szívélyesen fogadnak majd.