Köztünk marad

Hetedik fejezet

"Nagy gyakorlatom van abban. hogyan tüntessem el az arcomról az érzelmek leghalványabb nyomát is." ~ Suzanne Collins - Az éhezők viadala

Lizbeth

A fenébe, ott maradt a sálam.

A fejemet a kocsiülés támlájának döntve becsuktam a szemem, és úgy döntöttem, elengedem a dolgot. Én úgysem megyek oda vissza egy hülye sál miatt, szóval, ha örökre ott maradt, hát legyen úgy. Végül is, éppen csak a nagymamám kötötte, szóval egy, a kevés tárgyak közül, ami még az emlékét őrzi az életemben, de ugyan már, miért is lenne olyan fontos?

A mindössze pár perces autóút most egy örökkévalóságnak érződött. Habár a rádióból halk zene szólt, mégis úgy éreztem, fülsiketítő a csend körülöttem. Egyedül ültem a hátsó ülésen, elől Miriam és Norman csendben bámulta az utat.

Látni se akartam őket. Se Miriamot, se Normant. Haza akartam menni, anyához és apához, a saját szobámba, a saját bomlasztó sulimba. Már tudtam, hogy iszonyatosan rossz ötlet volt idejönni, és legszívesebben visszapörgettem volna az időt, hogy be se tegyem a lábam ebbe a városba, de már késő volt.

Halden szavai még a szobában feküdve is visszhangoztak a fejemben. El sem tudtam hinni, hogy valaki, aki alig ismer, sőt nem ismer, képes volt ilyen ítélkezően beszélni velem. Mintha lenne bármi fogalma arról, hogy milyen az én helyemben lenni. Igen, hoztam pár rossz döntést, mióta idejöttem, de a Lance-el és Breckennel kötött barátságom nem tartozik közéjük. Szükségem van rájuk, és bármilyen rossz embereknek tűnhetnek – na jó, kicsit azok is – az nem jelenti azt, hogy én is ilyenné válok. Kell nekem valaki, akibe kapaszkodhatok az itt töltött hónapok során, és jelenleg ők jelentik nekem az egyetlen mentőövet.

Ráadásul ki ő, hogy ítélkezzen felettem? Alig találkoztunk néhányszor, de olyan bosszúsan osztja nekem az észt, mintha Miriam lenne.

Egész este ki sem jöttem a szobámból, csak, amikor vacsorához hívtak. Feszengve ültem az asztalnál, miközben Miriam és Elsie csevegtek evés közben. A villámmal piszkálva az ételemet a tányéromba meredtem. Ahányszor felemeltem a fejem, elkaptam Norman pillantását az asztalon keresztül, a tekintetét tétován fúrta az enyémbe minden alkalommal, mintha nem tudná, mit is gondoljon rólam, vagy a délutáni esetről.

Vacsora után ismét bezárkóztam a szobámba, és úgy döntöttem, felhívom a szüleimet. Mióta eljöttem Readingbe szokásommá vált naponta felhívni a szüleimet pár perce, és a mai nap valósággal éheztem arra, hogy hallhassam a hangjukat. Majdnem egy teljes órán át beszélgettem velük, megkérdeztem őket, hogy meg a munkájuk és hogy érzik magukat, mire ők ismét feltették a kérdést, amit eddig minden egyes nap.

- Milyen az élet Readingben?

Mint mindig, most is mosolyt erőltettem az arcomra.

- Szuper. Jól érzem magam itt.

- Találkoztál már ott egy helyes fiú esetleg, aki tetszik? – tudakolta anya.

Na, már megint itt tartunk. Miért ilyenek a felnőttek mindig? Ha feljön az iskola téma, az egyik dolog, amit szinte biztosan ki fognak térni, az a randizás. Mintha ez lenne a legfontosabb dolog az életünkben a tanulás mellett. Általam is jól ismert szituáció, amikor a távoli rokonok faggatnak a fiúügyekről, de most, hogy távol töltöm a napjaimat, hirtelen anyáék is teljesen rászálltak a témára. Szerintem arról teljesen letettek, hogy a saját gimimben megismerkedek valakivel, mivel még barátokat sem sikerült szereznem, és most, hogy új környezetbe kerültem, felcsillant bennük a remény, hogy talán majd itt átélem a filmekben látott gimis szerelmet.

Ha tudnák, milyen szerencsétlenül alakultak az elmúlt napjaim...

- Nem igazán.

- Ne füllents!

- Nem füllentek – mondtam. – Nincs senki, aki tetszene.

Anya rám hagyta a dolgot, és inkább Readingről kezdett kérdezősködni. Kötelességtudóan válaszoltam minden kérdésére, miközben az ágyban fekve a plafont bámultam.

Ekkor kopogtattak az ajtón.

- Anya, apu le kell tennem – köszöntem el. – Holnap beszélünk.

Az ajtó lassan kinyílt, és Norman kínlódó arcát pillantottam meg. Már a bordó pizsamáját viselte, a haja pedig vizes volt, ami arról árulkodott, hogy nemrég lépett ki a zuhany alól. A tekintetét meglátva biztos voltam benne, hogy nem magától keresett meg.

- Anya szólt, hogy emlékeztesselek – kezdte. – Hogy holnap lesz Elsie születésnapja és bulit tartunk neki. Reggel, ha akarsz, jöhetsz velünk a tortáért, meg segíthetsz készülni. Lesz pár vendég, nagyrészt kislányok de... jön izé, Gwen meg Halden is.

Nagyot nyeltem, majd bólintottam.

- Kösz, hogy szóltál.

Norman tétován biccentett, majd megfordult, hogy egyedül hagyjon.

- Várj – szóltam utána, mire megpördült. Felülve az ágyon halkan folytattam. – Te utálsz engem?

Norman a szemöldökét ráncolta, szemmel láthatóan nem számított erre a kérdésre. Zsebre dugta a kezeit, és belépett a szobába.

- Én nem utállak. Viszont Breckent és Lance-t igen.

Az ajkamba harapva lesütöttem a szemem. Nem is vártam mást választ. Így csak idő kérdése, hogy engem is megutáljon. Norman is, az osztályom is, és Halden is – bár szerintem ő már most sem szívlel.

- Halden sem utál – tette hozzá Norman lágyan, mintha tudná, hogy mire gondolok.

Hálásan pillantottam fel rá. Norman arcán apró mosoly jelent meg, majd, anélkül, hogy bármit mondott volna, kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót, én pedig a takaróba temetkezve próbáltam megfeledkezni a világról.