Köztünk marad

Nyolcadik fejezet

"Bárcsak ne lenne ennyi ideje az embernek gondolkodásra. Nem szeretem, ha van időm gondolkodni. Olyankor mindig elkeseredem."  ~ Oscar Wilde: Dorian Gray arcképre

Halden

A tegnapi Lizbethtel való összezördülésem után alig tudtam aludni. Mindenféle gondolat cikázott az agyamban: először is, aggódtam, hogy Norman és én emiatt bajba kerülünk, mert Lizbeth elmondja a dolgot Lancenek és Breckennek. Emellett büszke voltam magamra, amiért – szerintem életemben először – ki mertem valamiről mondani a véleményem, viszont bűntudatom is volt, amiért megtettem.

Tudom, bolond vagyok. Nagyjából hajnali háromig álmatlanul forgolódtam az ágyamban, majd egyszer csak elnyomott az álom. A késői lefekvés miatt azonban reggel sikerült elaludnom, és anya hangja keltett engem.

- Halden, mássz ki az ágyból, fél óra múlva indulunk! – kiabált a földszintről.- Halden!

Nagyot nyújtózva felültem az ágyban, és álmosan dörzsöltem meg a szemem. A folyosón Gwen lépteit hallottam, ahogy fel-alá járkál a szobája és a fürdő között. Az ágyból kimászva, ásítva kisepertem a hajamat a szememből, a tekintetem pedig akaratlanul is az íróasztalomon heverő sálra tévedt.

Azt sem tudom, minek hoztam be a szobába.

Minden percben egyre kevésbé vagyok büszke a tegnap délutáni viselkedésemre. Habár Norman szemmel láthatóan értékelte a felszólalásomat, féltem, hogy Lizbeth esetleg rajta fogja leverni a dühét az én viselkedésem miatt. Emellett pedig sosem szerettem veszekedni senkivel sem, pláne nem ismeretlenekkel, amit sikerült megszegnem. Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt a helyzetet, úgyhogy úgy döntöttem, inkább meghúzom magamat a buli során és a lehető legkevesebbet beszélek Lizbethtel. Még azon is elgondolkoztam, hogy esetleg bocsánatot kérek tőle, de ezt az ötletet hamar elvetettem a fejemben.

Anya csak pár házzal arrébb tudott leparkolni a kocsival, mert Normanék házának feljáróján már több autó is parkolt, így az utolsó pár métert már egymás mellett sétálva tettük meg. Gwen a kezében plüssmackó mintás ajándékszatyrot szorongatott. Kicsit elszégyelltem magam, amiért nem csak, hogy elfelejtettem Elsie születésnapját, de azt sem tudtam, hogy anya vagy Gwen vette-e neki az ajándékot, vagy, hogy egyáltalán mi is az.

Ha nem ostoroztam volna már eleget magamat így, vasárnap reggel, anya megszólalt.

- Szóltatok apátoknak, hogy nem tudtok ma vele találkozni?

A francba!

Megtorpantam séta közben, és előkaptam a mobilom. Anya hitetlenkedve sóhajtott.

Nem hiszem el, hogy képes voltam elfelejteni még a saját apámat is. Mióta elköltözött, mindössze vasárnaponként találkoztunk, legutóbb, amikor is én és Gwen átmentünk hozzá az új lakásába.

Várjunk csak, gondoltam, Gwen...

- Ne stresszeld túl magad, öcsi – szólalt ekkor meg. - Már mondtam neki pénteken.

- Akkora hülye vagyok...

- Csak volt egy balhés délutánod – közelebb lépett hozzám, hogy az előttünk sétáló anya ne hallja a beszélgetésünket. – Ne pörögj rajta ennyit.

- Kösz a tanácsot, Gwen, de veled ellentétben én nem vagyok az a nagyszájú fajta, úgyhogy még szoknom kell az ezzel járó következményeket.

A szemét forgatta.

- Halden, te egy baromi nagy people pleaser vagy – válaszolta. – Egyszerűen rettegsz attól, hogy bárkit is megbánts, de néha ezt lehetetlen elkerülni. Ne félj elmondani a véleményed dolgokról!