Köztünk marad

Negyedik fejezet

"Engem a szerencse általában nagy ívben elkerül." ~ Stephenie Meyer - Alkonyat

Halden

A nyelvi előadó felé igyekezve Norman még mindig a gondolataiba volt merülve. Búskomor tekintetten az arcán, zsebre dugott kézzel ballagott mellettünk a folyosón, ebéd óta pedig egy szót sem volt hajlandó szólni.

Elég hamar megelégeltem a dolgot.

- Szerintem túl nagy feneket kerítesz az egésznek – kezdtem, egyrészt, hogy felvidítsam, másrészt, mert kezdett engem is beparáztatni. – Nem mintha kötelező lenne vele lógnod otthon, vagy ilyesmi.

Garry egyetértően bólogatott, Norman viszont értetlenül fordult felém.

- Haver, ismered te anyát? – kérdezte kitárt karokkal. – Egész nyáron azon pörgött, hogy mennyi mindent fogunk majd vele együtt csinálni... Nekem annyi.

- Lóghatsz nálunk – paskoltam meg a hátát, miközben megálltunk az előadó előtt. - Hol lesz spanyolotok?

- Két teremmel arrébb – dünnyögte vissza.

Ledobta magát a terem előtti padok egyikére, és elkeseredve nekidőlt a fehér falnak. Garryvel támogatón leültünk a két oldalára, és minden energiánkkal próbáltuk felvidítani, vagy legalább kicsit elterelni a figyelmét – teljesen eredménytelenül. Szentül hitte, hogy egyszerűen vége az életének. Őszintén, nem is hibáztattam érte. Eddig is akadt elég gondunk azzal a két bunkóval, de így, hogy a legújabb barátjuk ráadásul Normannel egy házban lakik, nos, ki tudja, mi lesz ennek a vége.

- Ne legyél már ennyire teátrális – Garry vállon bokszolta Normant. – Mi lenne, ha elmennénk ma valahová suli után?

- Nem lehet, nekem még digitális technológia lesz délután– morogta válaszul.

- Nagyon nem akar ez összejönni – pillantottam Garryre.

Már épp próbáltam volna valami új dologgal előrukkolni, amikor valaki a nevemet kiáltotta mellettünk.

- Halden? 

Automatikusan felpattantam a padról, és körbepillantottam. A zsúfolt folyosón végül megláttam, ki keresett, majd meglepődve felkiáltottam.

- Emily?

Nem hittem a szememnek. Emily és a családja lakott az egyik szomszédos házban nagyjából tizenkét évig. A szülei néha átjöttek anyához és apához beszélgetni, ilyen alkalmakor mi együtt játszottunk. Habár sosem alakult ki köztünk erős barátság, kedves ismerősnek tekintem őt. Néhány évvel ezelőtt viszont elköltöztek Lillébe, és azóta nem is találkoztam vele.

Egészen mostanáig.

- Jaj, Halden, de jó, hogy látlak! – Emily gyors léptekkel mellettem termett, és szorosan átölelt.

Mivel sokkal alacsonyabb nálam, kissé lehajolva, esetlenül viszonoztam az ölelést.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem meglepődve.

- Visszaköltöztünk – mesélte, miközben rézvörös haját a füle mögé simította. – Ugyan abba a házba. Igazából apa mindig is így tervezte, elég bizonytalan volt, hogy meddig kell a munkája miatt Franciaországban maradnunk. Ezért is adták ki a házat ahelyett, hogy eladtuk volna. Na, mindegy is, megint csak fecsegek, haha. Még csak ma érkeztünk, de egy kis késéssel bejöttem a suliba. Nem akartam lemaradni az első napról.

- Ilyet se mond senki... - jegyezte meg mögöttem halkan Garry.

A hátam mögött a kezemmel hessegetve igyekeztem elhallgattatni. Emily nagy mosollyal az arcán folytatta:

- Gondolkoztam rajta, hogy megkeresselek, de nem tudtam, hol van épp órátok. Neked is franciád lesz?

- Igen.

- Ülhetnénk együtt, ha gondolod.

- Aha, igen – makogtam. – Persze.

Őszintén örültem, hogy Emily visszaköltözött Readingbe. Így, hogy közös franciáink lesznek, máris egy tantárggyal kevesebb van, aminek az óráit egyedül fogom tölteni. Ez az első jó dolog, ami ma történt velem, azonkívül persze, hogy a büfében levitték a kávé árát.

- Akkor bent találkozunk – mosolygott, majd megpördült, és a terem felé indult. – Foglalok asztalt.

Beleegyezően bólogattam, majd visszafordultam a fiúk felé. Norman és Garry vigyorogva néztek vissza rám, a korábbi gyászos hangulatnak egyszerűen nyoma veszett.

- Mi az? – kérdeztem értetlenül.

- Haver – kezdte Norman valami idétlen hangon, amit sosem hallottam még tőle. – Ez a tanév első napja, és egy csaj máris rád van indulva.

- Ugyan már...

- Igaza van – helyeselt Garry, miközben felállt a padról, és húzni kezdte Normant a termük felé. – Beléd van esve.

- Nem is láttuk egymást vagy öt éve – éreztem, hogy elvörösödik az arcom.

Norman csak legyintett. Felettünk a  csengő nagyot zörrent, ők pedig gyorsan intettek nekem, majd magamra hagytak.

Na persze, gondoltam magamban, miközben besétáltam a terembe, mert a lányok annyira odáig vannak értem.

Hiába tudtam, hogy Normanék teljes mértékben baromságot beszéltek, mégis, ahogy Emily rám mosolygott, amikor beléptem a terembe, éreztem, ahogy az arcom színe ismét egy paradicsomét kezdi felvenni.