Köztünk marad

Tizennegyedik fejezet

"De félelmeimet mind ez ideig senkinek nem említettem, mert tudom, a rosszkor kelt szóbeszéd, ha egyszer megindul, milyen veszedelmes." ~ J.R.R. Tolkien - A Gyűrűk Ura

Lizbeth

Halden egész vasárnap nem keresett.

Ez természetesen megpecsételte a napom hangulatát. Az étkezéseket leszámítva egészen estig többnyire annyit csináltam, hogy a telefonomat nyomkodtam, ami nem vall rám. A fejemben időről-időre  felvillantak a tegnap eseményei. Hogy mekkora egy hülye vagyok! Nem tudom, honnan szereztem magamnak ennyi önbizalmat a bulin, de eddig nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szerintem kellene egy első csók után. Két csók után! Inkább elásnám magam, mint hogy hétfőn suliba menjek, és ismét Halden szemébe nézzek.

Így hát a vasárnapom elképesztően lassan telt. Reggel Elsie kopogására keltem, aki minden áron velem szeretett volna reggelizni. A fekete, félhold mintás hálóingemben baktattam le vele a konyhába, és egyből rájöttem, hogy ideje lenne a bolyhos pizsama szettemet előszedni, mert bizony mindjárt megfagyok.

Elsie mogyorókrémes-lekváros kenyeret akart enni, így hát magamnak is azt csináltam, majd leheveredtünk mesét nézni.

Egészen ebédig nem szabadultam a tévé elől, mert Elsie az összes kedvenc Barbie meséjét meg akarta nekem mutatni. Norman néha csípőre tett kézzel figyelte a képernyőt a kanapé mellől, majd, amikor észrevette, hogy értetlenül bámulok rá, eltűnt az emeleten.

Estére már enyhén szánalmasnak éreztem magam, hogy tízpercenként a telefonomat csekkolom. Gondolkoztam rajta, hogy esetleg én írok neki, de ezt az ötletet hamar elvetettem. Elvégre is, én tettem meg az első lépést, én voltam, aki megcsókolta őt. Most ő következik.

Aztán, túlságosan is későn, de eszembe jutott, hogy valószínűleg nem tud nekem hol írni. Haldennek nincsen Instagramja, nekem pedig csak ez az egy közösségi médián vagyok fent a Pinteresten kívül. A telefonszámom meg csak nem kéri el Normantől, amikor ő nem tud semmit, Lancetől pedig pláne nem fogja, így maradt a kínzó csend közöttünk.

Miután egyeztettem a szüleimmel a téli szünet részleteit, a szobámban vergődve próbáltam eltölteni az időt. Végül úgy döntöttem, leülök festeni. A vászon előtt ücsörögve eszembe jutott, amit Halden régebben említett nekem a festményeimről. Azt mondta, bármit megadna, hogy lefessek neki a kedvenc könyeiből valamit.

Így hát nekiálltam, hogy órákon, sőt, lehet napokon át fessek egy fiúnak, aki lehet, nem is szeretne tőlem semmi komolyat. Kicsit szántam is magam, de nem volt jobb ötletem amúgy sem, ráadásul be kell vallanom, szerettem a Dorian Gray arcképét. Habár a könyvet nem olvastam, de a filmet láttam, így volt egy elképzelésem arról, mit is szeretnék megmutatni a munkámmal. Úgy döntöttem a fiatal, gyönyörű Doriant festem meg, ahogy saját, eltorzult képmására mered a falon. Kicsit kihívásnak éreztem ezt, hiszen nem gyakran festek embereket, sőt, belső teret sem, de ez biztosan tetszeni fog Haldennek.

Ha pedig továbbra sem fog keresni, neki adom Elsienek, hogy összefirkálja.

Vagy kirakom a suli folyosójára, hogy lássa, mit veszít velem.

Hétfőn idegesen keltem. Tudtam, hogy találkoznom kell Breckkel, és ez kicsit sem volt ínyemre a buli után. Készülődés közben folyamatosan nyugattam magam, sikertelenül. Végül, amikor kiléptem a novemberi fagyos levegőre, remegő ujjakkal kerestem ki Lance számát a telefonomban.

- Halló? - a hangja rekedt volt, fáradt.

Vajon felkeltettem? Nem, a telefonból átszűrődő hangzavarból következtetve már kocsiban volt. A fiúk kicsit lazábban veszik a csengetési rendet, viszont és hajlamosak késni első óráról, szóval lehet, hogy nem lesz az ínyére, hogy ide szeretném rángatni.