Szerelem vagy szenvedély? -Szalai Ádám Fanfiction- |Befejezett|

(II.) 5.rész

*Dobrossy Réka*

  -Ádám, várj! Nem tudnál mégis maradni?

Fogalmam sincs, miért kértem ezt tőle. Talán nem akartam egyedül lenni. Talán jó volt kibeszélni a dolgot. talán jó volt a társasága... De ő itt maradt velem, amiért nagyon hálás vagyok neki. Az utóbbi időben nagyon sokszor vágytam a magányra, amit meg is kaptam. De most úgy éreztem, jó volt vele elbeszélgetni.

Fogalmam sincs, hogy mi van velem mostanában. Egyedül akarok folyton lenni, pedig régebben mindig a társaságot kerestem. Szörnyen érzékeny vagyok az utóbbi időben, pedig ez sem volt soha jellemző. Az élet kis apró örömeit észre sem veszem, vagy ha mégis, akkor sem tudok nekik örülni, de van, hogy a nagyobb dolgoknak sem. Folyamatosan lényegtelen dolgokon rágódom, egyszerűen döntésképtelen vagyok. Még azt se tudom eldönteni, hogy mennyi spagettitésztát tegyek fel főni. Nem tudok egy dologra tartósan koncentrálni, és csökkent az érdeklődésem azok iránt, amit régen nagyon szerettem. Nagyon lusta, fáradékony vagyok, és alvászavarok is jelentkeznek nálam. Az étvágyam jelentősem lecsökkent, és túlságosan érzékennyé váltam. Indokolatlan lelkiismeret-furdalások kínoznak, gátoltnak érzem magam mindenben amit csak csinálok, és az öngyilkosság gondolata sem egyszer jutott eszembe, mert úgy éreztem, másoknak csak a terhére vagyok. Mi történt velem?

Jó kérdés. Korábban a kamaszkorra fogtam volna. De 29 évesen ezt már nem tehetem meg...

Miközben ezen gondolkoztam, Ádi itt ült mellettem. Direkt nem szólt hozzám, látja rajtam, hogy gondolkozom.

-Ádám, nem hagynál mégis magamra? Most csak egy ki magányra vágyom...

Mások valószínűleg elkezdtek volna velem veszekedni és kiabálni, megjegyzem, jogosan. De ő nem. Megintcsak elköszönt tőlem, megbizonyosodott róla, hogy felhívom, ha szükségem van valamire, megadta a számát, és kisétált az ajtón. Ki tudja, mennyi időre...

-3 hét múlva-

Ádi sem keresett, én sem kerestem őt. Nem éreztem, hogy folyaton panaszkodnom kéne, csak a terhére lennék akkor, azt meg nem akarom. A háta közepére sem kíván szerintem egy összetört szívű lányt. Én se kívánnék.

Tudom, hogy megígértem neki, hogy felhívom ha baj van, de nem tettem. A tüneteim egyre súlyosabbá váltak, az érzelmeimet már lassan nem is tudtam kontrolálni. 

Szörnyen maximalistává váltam. Ez azért volt rossz, mert mindent indig  tökéletesen akartam csinálni. És nagyon jól tudjuk, tökéletes nem létezik, így sose sikerült semmi sem, amit úgy terveztem, ezáltal mindent egy sikertelenségnek könyveltem el, ami pedig tönkre tett érzelmileg. Senki sem viseli jól, ha nem úgy sikerült neki valami, ahogy azt eltervezte. Én különösen rosszul viseltem. 

A tüneteim súlyosbodása egy újabb érzelemmel töltött el, az aggodalommal. Aggódtam már másokért, de magamért még soha sem. Aggódtam azért, hogy mi lehet az, ami ennyire megnehezíti az életemet. Mert ez már nem csak egy pár egyszerű dühkitörés. Sejtettem, hogy mi lehet az, de attól féltem, és nagyon nem akartam ezt. A többi érzelmemmel együtt ezt is rosszul kezeltem... 

A múlthéten vol egy enyhébb pánikrohamom is. Szerencsére nem volt komoly, mert fogalmam sem volt, hogy mit csináltam volna.

Nagyon érdekelt, hogy mi van velem, és ilyenkor mit tesz az ember?

Nem, nem elmegy orvoshoz. Felmegy a netre, és a tüneteihez hasonlókat keres, és megpróbál rájönni, hogy mi áll a háttérben. Ha szerencséje van, nem betegség. Nekem nem volt szerencsém.

Rengeteg cikket átböngésztem, de egyik sem volt az, amit kerestem. Míg végül rá nem bukkantam valamire... a cikk címe A depresszió legfőbb tünetei volt. Ettől féltem. Volt nekem már depressziós ismerősöm, sajnos nem élte túl ezt... Bár ha én sem tenném, kinek hiányoznék? Senkinek.

Elolvastam a cikket. Magamra ismertem a sorok között. Egyszerre fogott el az öröm és a félelem. Örültem annak, hogy tudom végre mi bajom van. És féltem attól, hogy mi lesz velem. Többek között ettől a betegségtől is nagyon féltem. Ki kell találnom mit csinálok. 

De ekkor beugrott valami. Most nem csak a saját életem a tét, hanem azé a gyermeké is, ami a hasamban növekszik... Egyedül nem leszek képes túljutni ezen...

Sziasztok! :)

Egy nap két rész? Mi történt velem? 
Fogalmam sincs :D Kedvem volt írni, és ha már megírtam akkor publikálom is. Remélem nem bánjátok.

Viszont most a türelmeteket szeretném kérni. A felvételi miatt mostanában nagyon kevés időm van, de azért igyekszem tartani a napi, maximum 2 napi részt, de ez most különösen nehéz lesz, lehet nem is fog mindig sikerülni.

Jobban utánna szeretnék nézni a depresszió-témának.

1. Ha már ekkora fába vágtam a fejszém, és elválaltam, akkor szeretnék róla rendes részeket írni. Legalábbis megpróbálni mindenképpen meg akarom, majd meglátjuk mi lesz.

2. Engem is érdekel a téma, szívesen kutakodom utánna mélyebben.

Viszont azt már most tisztázni szeretném, hogy én ennek továbbra sem leszek a szakértője, és lehet, hogy nem fogok tudni mindent úgy leírni ahogy van, hiszen nem éltem még át ilyet. Hasonlót igen, szóval kiindulási pontom van.

Csak az olvassa tovább a történetet, akit tényleg nem zavarnak a szomorúbb hangulatú részek.  

A megértéseket köszönöm :)

Kíváncsi vagyok, hogy ezet a ,,monológot" ki fogja elolvasni :D

xoxo Dóri            2017.01.03.