Bogaram...! /Lassan frissül/

4

- Sziasztok!- köszöntem halkan.- Alya, szerintem én elugrom a mosdóba.
- Rendben...- kínosan álldogálni és Adriennel való szemkontaktust kerülni. Na ma pont nincs kedvem hozzá.
- Marinette!- szólított meg Adrien. Ő is jókor tud észrevenni.
- Tessék?- kérdeztem bájosan.
- Nem akarsz átjönni hozzám?- nananananaaaaa, Adrien. Akibe halálosan bele voltam zúgva. Egyszer nem hívott át magához. És most? Amikor elfelejteném ilyenekkel jön? Najólvan.
- Bocsi, de szobafogságban vagyok.
- Komolyan, miért?- vette csevegőre.
- Hát, nem értem haza időben és ezért néhány napra szobafogságra vagyok ítélve. Na, de én most megyek. Szia!- nem értem, miért hazudtam, hiszen én mentettem meg az életét és volt is bent nálam a kórházban.
- Szia...- miért van így letörve? Nem mondtam semmi rosszat.
Nos, mosdóba menni már nem volt időm, úgyhogy inkább siettem órára.
- Képzeld, Macskát és Katicát még mindig keresik.- mondta Alya. Én nem értem az embereket. A hősök alapból nem szoktak parádézni a városban. Ha valami baj van, akkor majd Katica megy és mindent helyretesz. Ez mindig így volt.
- Oh, gondolom ha valami baj lesz, akkor biztos mennek segíteni.
- Nagyon remélem.
- Biztos így lesz!- fordult hátra Adrien. Nagyon jó.
- Elnézést, de én itt órát tartanék!- figyelmeztetett minket a tanárnő.
- Bocsánat!

Otthon ledobtam a táskámat az ágyamra és csak bámultam a plafont.
- Minden rendben, Marinette?- kérdezte Tikki aggódóan.
- Nem. Semmi nincs rendben. Tűnjön már el végre!- fakadok ki.
- Miért érzel így?
- Mert csak játszadozik. Látta, hogy nem érdekel és most kezdem el érdekelni. Na azt már nem. Bárcsak megszűnne Katica létezni!- mondom meggondolatlanul. Tikki lebiggyesztette a száját.
- Értem...
- Tikki, tudod, hogy téged imádlak. És igazából én hagytam, hogy Katica átvegye az irányítást az életem felett.
- Marinette, gyere, kész a vacsora!- kiabál Anyu a földszintről.
- Megyek!- letrappolok a lépcsőn, utána az asztalhoz ülök.
- Mi volt az iskolában Kincsem?- kérdezi Apu.
- Semmi érdekes.- Aztán beáll a kínos csend.
Anyáék azóta bűntudatot éreznek, mióta szobafogságot kaptam. Kerülik a pillantásomat, nehogy megenyhüljenek. Ezért nem beszélgetünk mostanában sokat vacsoránál.
Miután befejezem a vacsorát, felmegyek a szobámba.
Kinyitom az erkélyajtót, majd nagyot beleszívok az esti levegőbe. Nyugalom. Végre.
- Levegőzünk?- kérdi egy szórakozott hang. Feketemacska.
- Oh, nahát, Feketemacska. Újra itt?
- Nos, igen.
- Van valami a városban, hogy itt vagy?
- Igazából beszélni jöttem.
- Nem pocsékolod így az erődet?
- Ez most mellékes.
- Miért?
- Marinette, lehet, hogy el kell hagynom Párizst!- mondja komolyan. Nem akarom elhinni.
- Ha erre kerülne a sor szeretném, ha te vennéd át az erőm felett a hatalmat.