Bogaram...! /Lassan frissül/

16

Fel kell mennem a szobámba. De mondjuk, most hogyan fogok bejutni? Nem tudok bemászni az ablakon. Majd... beosonok a pékségbe.
- Marinette... most mi lesz?- néz rám Adrien.
- Nem tudom. Ez most teljes egészében a mi hibánk. Mi voltunk Párizs hősei.
- Voltunk...
- Sajnos.
Mikor már a lakásunk utcájában voltunk a gyomrom görcsölni kezdett. Mit fogok mondani?
Mikor beléptem a pékség ajtaján döbbenetemre nem találtam senkit se az üzletben. Felosontam a hátsó lépcsőn, de ott se volt senki. Mi történt? Talán vacsorázni mentek? De akkor az üzletet be zárták volna. Vagy észrevették, hogy eltűntem és elkezdtek keresni. Nekem már mindegy igazából. Egy egyszerű gimnazista lány lettem. Olyan, amilyen sosem voltam. Ez talán a legszomorúbb az egészben. Nem térhetek vissza, mint egy hamvaiból feltámadt, új erőre kapott hős. Mert az a hős már nem létezik.
- Elegem van!- mondom Tikkinek. De semmi válasz. Akkora hülye vagyok. Annak panaszkodnék, akit elraboltak. Annyira önző vagyok.
- Mi a baj?- kérdezi Adrien a hátam mögül.
- A szüleim... nincsenek sehol.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy eltűntek. Csak úgy itthagyták a házat őrizet nélkül.
- Nézd egy cetli!- mutat Adrien az ebédlőben elhelyezett asztalra. Odarohanok és elkezdem olvasni a cetlit.

"Marinette!

Elmentünk apád egyik ismerőséhez. A boltot nem zártuk be, a kulcsot a dohányzóasztalon találod. Este jövünk.
Puszi: Anya"

Basszus... most biztos egy jó ideig paranoiás leszek...
- Ne haragudj! Annyira ki vagyok merülve.
- Én is...
- Adrien!
- Igen?
- Menj haza!
- De nem akarok.
- Már biztosan tudják, hogy nem vagy otthon. Nagyon aggódhatnak érted.
- Apám üzleti úton van Amerikában.
- A...
- A munkám miatt.
- Értem... de apád asszisztense?
- Vele ment. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek velük, de kitartóan tiltakoztam az út ellen, így hát, itt maradtam.
- Akkor maradsz?
- Azt hiszem, ja.- körülnézek a házban. Semmi gyanús nincs itt. Anyu elmosogatott, mielőtt elmentek, ahogy szokta. De előtte biztosan feljöttek a szobámba, nem? Vagy felkiabáltak? Nem tudom, de úgy tűnik, hogy nem buktam le.
- Kérsz inni? Vagy csináljak szendvicseket?
- Mindkettő.- mondja fáradtan.
- Tudod, ha akarsz letusolhatsz. Tudok adni törölközőt és köntöst.
- Köszönöm, de előtte inkább ennék...
- Ahogy gondolod.- Lerakom a szendvics halmot elé, majd elkezdünk enni. Hamar elpusztítjuk az ételt, megkínálom itallal.
- Nekem jó a víz.- mondja. Én narancslevet iszom. Miután befejeztük az ivást is, bevezetem a fürdőszobámba. Igen a saját fürdőmbe. Nem nagy, de nagyon örültem, mikor apáék felajánlották, hogy építettnek egyet. Bár így a szobám kisebb lett. De nem baj, néha már túl nagynak bizonyult.
- Szóval. Itt van a törölköző. Köntös az ajtóra akasztva. A tusfürdő a polcon van.
- Rendben, köszönöm...
- Valami baj van?
- Nem, nincs.
- Rendben. Én lent leszek. Elmosogatok és bezárom a pékséget.
- Oké.- mondta, majd vetkőzni kezdett én meg kimentem. Mikor becsuktan az ajtót még csak a zokniját vette le, de féltem megvárni a többit.
Elvettem az asztalról a kulcsot és bezártam az üzletet, majd visszamentem a házba.
- Marinette!- szól Adrien a fürdőszobából. Felmegyek, majd bekopogok.
- Gyere.- szól az ajtó túloldaláról. Jesszus...
- Adrien, nekem még el kell mosogatni és...- nyitok be, de nem tudom befejezni a mondatomat, mert Adrien elkap és a tusolóba ránt.
- Kérlek, maradj velem örökre!- suttogja a fülembe. Majd az elázott pólómat megfogja, magához ránt és megcsókol. Úgy ahogy mindig. Szeretettel, szenvedéllyel és vággyal telten.