Bogaram...! /Lassan frissül/

12

- Adrien! Halkabban!- szóltam rá folytott hangon. Kb. egy órája van itt. És most van azt hiszem, éjfél.
- Jól van, nyugi!- mondta szórakozottan. Éppen egy videójáték csata kellős közepén voltunk, mikor leborította az egyik rágcsás tálat a dohányzóasztalomról, ami hatalmas koppanással ért földet. Ezért szóltam rá.
- Figyelhetnél... ha a szüleim meghallanak minket...
- Hiszen mindjárt 18 vagy, nem? Teljesen normális ha van barátod.
- Igen, de az nem, hogy beszökik hozzám.
- Ha esetleg bemutatnál...- őszintén meglepett ezzel a néhány szóval. Ennyire komolyan gondolná?
- Akkor se engednék, hogy itt maradj éjszakára.
- Akkor te gyere hozzám!- a "gyere hozzám" résznél kihagyott a szívem egy ütemet... tudom, hogy nem úgy gondolta, de érdekes volt hallani a szájából.
- Az megint szökéshez vezetne. Hisz' szobafogságban vagyok.
- Ami kegyetlenség...- tette hozzá halkan.
- Tudom, de ha ismét nem találnak az ágyamban, szerintem rácsokat fognak szerelni az ablakokra, a kulcsomat pedig elkobozzák. Félre ne érts, a szüleim nem elmebetegek, csak az első alkalom óta, mikor nem találtak nagyon megijedtek.
- Meg tudom érteni. Mikor apám a kórházban az ágy mellett ült, nem tudott megszólalni a dühtől. Miután anyám... nos, nem akarom, hogy rosszul érezd magad.- természetesen tudom, hogy miért nem folytatja. Ha elkezdené mesélni, ő sokkal rosszabbul érezné magát.
- Értem.- mondtam, majd folytattuk a játékot.
Kb. olyan hajnali 2 felé, Adrien hátravetette magát a babzsák fotelben ezzel jelezve, hogy unja a játékot.
Fölé hajoltám, úgy fürkészve arcát. Az arcát elöntötte az eltéveszthetetlen vörös szín, szemei megakadtak a mellkasomnál, így én is odanéztem. Hát... elég annyi, hogy a pólóm elég bő nyakú...
Szóval az én arcom is felvette a vörös színt, majd visszaültem Adrien mellé. Végülis, miért vagyunk zavarban? Mintha 13 évesek lennének hangulatban...
Végül én is lefekszem mellé és csak bámuljuk a plafont. Ez így megy kb. 10 percig, de végül Adrien nem bírja tovább és megcsókol.
Ilyenkor úgy érzem, ezekért a pillanatokért élek. És sosem akarok meghalni.
Felém kerekedik, majd leveszi a pólóját... most jut eszembe. Mi, védekeztünk a múltkor, ugye? Vagy valamit csinálnt, hogy 9 hónap múlva ne egy babával a karomon magyarázkodjak, nem?
- A-Adrien- nyögöm ki erőtlenül, de figyelmen kívül hagyja.
- Adrien!- végül sikerült erőt vennem magamon és ki tudtam mondani tisztes hangnemben egy nevet/Grat. Marinette!/.
- Igen?- néz rám aggódóan.
- Mi... szóval...
- Igen?
- Védekeztünk?- milyen kis bátor vagyok, hogy ki tudtam mondani.
- Én használtam óvszert...- mondta.
- Értem.- felelem elenyésző hangon, majd ad egy csókot az oldalamra.
Ilyenkor nem tudok gondolkodni, az élvezet felemészti a gondolataimat. Mindig eléri, hogy csak ő létezzen számomra erre a kis időre. És én ezt nem bánom. Minden érintése megsemmisít, csak el akarom érni. El akarom érni őt és mindent, ami vele kapcsolatos, majd megtartani és soha el nem engedni. Így érzek most.