Ha Akarnám... (BEFEJEZETT)

18.Most mit tegyek?

Scott szemszöge:
Éles fájdalmat éreztem a testem minden pontján. Megpróbáltam felemelni a kezem, de a mozdulattól, még jobban belém hasított a fájdalom.
Viszont, akárhogy nézem, ez a fizikai fájdalom feleannyira sem fáj, mint az, amit a szívemben érzek. Adam elvette tőlem Luna-t. Elvette és én nem tehettem semmit.
Istenem! Akkora egy seggfej vagyok. Mi a fenéért raboltam el őt. Miért? Ha normális körülmények közt találkozunk, akkor talán nem ment volna Adam-mel. Akkor itt maradt volna velem. Milyen szép is lett volna! Ez az egész az én hibám! Most meg mi a fenét csináljak?
Először is, valahogy fel kellene innen tápászkodjak, és ki kell kúrálnom magam, különben semmi esélyem visszaszerezni őt.
A fenébe! Ha csak arra gondolok, hogy az a seggfej bátyám hozzáér, vagy megcsókolja a düh hullámként söpör végig rajtam. Mert igen! Szerelmes vagyok! Újra! Igen mondhatjátok, hogy egy szerelmes férfi nem tesz ilyent a szeretett nővel, igazatok van, de higgyétek el, annak ellenére, amit tettem szeretem őt, és nem engedhetem meg, hogy elvegyék tőlem a boldogságot ilyen könnyen. Harcolni fogok! Ha kell mindenkit lefejelek, és, ha kell átúszom azt a kurva nagy óceánt is, hogy megtaláljam, de visszaszerzem Luna-t, ha belehalok, akkor is!
Megváltozom, ha kell, csak itt legyen velem, és a karjaim közt tarthassam újra. Jaj gyerünk már Scott! Fejezd be a rinyálást, és most az egyszer harcolj! Gyerünk!
Lassan felemelkedtem, és nagy nehezen eljutottam az elsősegély dobozhoz. Szerencsére találtam benne fertőtlenítőt meg kötszert. Gyorsan elláttam a sérüléseimet, és nagy megpróbáltatások árán eljutottam a szobámba. Nagyon remélem, hogy hamar felépülök, mert úgy érzem nem tudok eltölteni több időt Luna nélkül. Egyszerűen nem megy. Szükségem van rá. Olyan nekem, mint a levegő. Egy pillanatig sem bírom nélküle. Érzem, hogy létezem, de nem érzem, hogy élek. Mintha két világ közt lebegnék. Mindent beborít a  fojtogató, sötétség, a kínzó lepel: a szomorúság. És mintegy társként markába szorít, lehúzva sötét mélybe: a magány.
De ezeket az érzéseket kompenzálja két még erősebb érzés, ami talán a legerősebb, amitől félni, menekülni, elbújni kell: a düh, és a féltékenység. Ez a két érzés felülkerekedik a magányon, és a szomorúságon. Tudom, hogy ezek az érzések segíteni fognak abban, hogy Luna visszatérjen az életembe, ezzel visszahozva a boldogságot, és esetleg a rég elfeledett, sötét lepelbe csavart, hétlakatos ládába zárt Szerelmet.
Két hónappal később:
Minden nap csak Luna-ra gondolok. Nem telik el nap anélkül, hogy ne jutna eszembe. Már két hónapja, hogy Adam elvette tőlem, és azóta, nem tudok róla semmit. Pedig minden követ megmozgattam. Minden egyes átkozott nap azon töröm a fejem, hogy hova vihette. De semmire sem jutok. A régi házunknál jártam. Az árvaháznál is. És más hely nem jutott eszembe. Remélem, hogy nem vitte ki az országból, mert akkor holtbiztos, hogy nem találom meg.
Az Isten verje meg! Mi a fenéért hagytam, hogy Adam csak belépjen, ebbe a kibaszott házba? Ahj! Tennem kell valamit. Most rögtön. Nem bírom már tovább. Gondolkozz Scott! Lehet, hogy még a városban vannak. Hát persze! Hogy ez nekem nem jutott korábban az eszembe. Csak meg kell kérdeznem valakit, hogy volt-e mostanság lakásvásárlás a közelben. És ha igen, akkor pontosan melyik ház. Gyerünk!
2 órával később:
Istenem. Megtaláltam.
Hát persze, hogy a város végén lévő az. Erre előbb is gondolhattam volna. Felkaptam a kocsikulcsom, és bepattantam az autómba, majd elhajtottam. Azt hiszem, hogy néhányszor toronymagasan megszegnem a sebességkorlátozást, de Luna-ért megéri. Ez a bűncselekmény a nyomába sem ér, a gyilkosságaim számának. Úgyhogy nem törődtem vele. Minél gyorsabban ott akartam lenni az én szerelmemnél.
Egy nagyon szép ház előtt parkoltam le. Azt hiszem életembe nem láttam ilyen szép házat. Elég Scott-csaptam magam gondolatban tarkón. Ne a házzal foglalkozzál te barom, hanem találd meg Luna-t. Így hát hallgatva a fejemben lévő kis hangra, óvatosan beléptem a házba. Az a látvány ami fogadott...arra egyáltalán nem voltam felkészülve....
To be continued...
Sziasztok! Mint láthatjátok megérkezett a folytatás. Jól tudjátok, hogy nálam nincsen határidő. Akkor írok ide részt, meg a másik történeteimhez is, amikor van ötletem. Ez azért van, mert én megpróbáltam a határidős írást, de azt tapasztaltam, hogy, amikor nincs egy jó ötletem sem, akkor nagyon lapos részek jönnek ki. És nem akarlak titeket ilyen részekkel untatni. Úgy gondolom nektek is jobb, ha olyan részeket olvastok, amiben történik is valami.
A másik tisztázandó dolog: Mivel a kérdezz-felelek felszólításhoz csak egyetlen egy kérdés érkezett Werewolf_girl000től, így nem kell egy egész részt szenteljek neki. Ezért itt megválaszolom kérdésed:Honnan jön az ihlet?
Van, amikor csak úgy bepattan a fejembe a gondolat (ez a leggyakoribb), de olyan is van, hogy egy filmből vagy esetleg egy tárgyról jut eszembe valami:)
Végül pedig szeretném megköszönni, hogy ilyen sokan olvassátok a történetem. Ez boldogsággal tölt el. Ez biztat a folytatásra. Mégis van értelme ennek amit én itt leművelek.
Na jó ti is meguntátok ezt a sok beszédet? Jobb ha elköszönök, még mielőtt, még valami ultrafontos világmegváltó dolog az eszembe jutna 😂Megköszönöm, hogyha vote-olsz, és írsz lent egy komment-et. Sziasztok!