Ha Akarnám... (BEFEJEZETT)

27. Elengedlek...talán...

Luna szemszöge:
Scott már két teljes napja kómában van. Adam teljesen ki van akadva. Magát hibáztatja, azért, ami Scott-al történt. Pedig ez nem az ő hibája. Azért tette, mert én visszautasítottam.
Ez az egész teljes mértékben az én hibám. Én nem ezt akartam. Csak túl akartam tenni magam ezen az egészen. De elszúrtam. Ha rögtön megbocsájtottam volna, akkor Scott most nem feküdne eszméletlenül. Eddig már boldogan élne, míg meg nem hal. Mint a mesékben. De sajnos ez nem egy hülye mese. Ez a valóság. És a valóság fáj.
Bárcsak úgy élhetnénk, mint a mesékben, vagy egy rossz romantikus filmben. Hm. Vajon a mi életünk, a mi történetünk filmbe illő lenne? Talán. De nem így. Ott biztos nem történt volna ez Scott-al. Igen. Mert a képzelet sokkal szebb, mint a valóság. Ott az álmok valóra válnak. Itt csak a rémálmok teljesülnek.
– Luna, gyere gyorsan Scott felébredt. – rohant felém Adam.
– Tényleg? Sietek. – mondtam, és már szaladtam is.
Adam-mel bementünk Scotthoz. Nem is kell mondanom ,hogy szörnyen festett. Mint egy zombi. Annyi mindent akartam volna mondani neki, de végül csak ennyit mondtam:
– Szia.
– Szia. – viszonozta egy fájdalmas mosoly kíséretében.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Voltam már jobban is. – felelte halkan.
– Bocs. Hülye kérdés volt...
– Luna, először is tudnod kell, hogy ez nem a te hibád. Ez az én hülyeségem volt. Kérlek ne haragudj! Másodszor pedig: Elengedlek. Menj, és légy boldog Martinnal. Most már tudom, hogy nem kényszeríthetlek semmire. Nem tudom, hogy mit gondoltam, hogy csak úgy elrabollak, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Egy hülye voltam. Ha felakarsz jelenteni, akkor nyugodtan megteheted. Jogod van hozzá. De egyre kérlek. Ne hagyd, hogy Mr. Seg...mármint Martin kihasználjon. Mert nem érdemled meg. Luna te egy csodálatos lány vagy, Mr. Seg...bocsi nem tudok leszokni róla. Szóval Martinnak nagy szerencséje van veled. Legyetek nagyon boldogok. De tudnod kell, hogy én soha nem foglak elfelejteni. Mindig szeretni foglak.
Örökkön-örökké.
Scott szemszöge:
A szívem ketté hasadt, hogy ezt kellett mondanom, de így lesz a legjobb. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen. Nem akarom, hogy egy állattal legyen.
Tudom, hogy Mr. Seggfejjel boldog lesz, még, ha én nem is leszek az. Ha Mr. Seggfej boldoggá teszi őt, akkor én nem állok a boldogsága útjába. Már nem.
– Scott. Köszönöm. – mondta hirtelen.
– Mégis mit? – nem értettem.
– Hogy meg értesz. – felelte.
– Nem. Nem értelek meg. Csak beletörődők az elkerülhetetlenbe. Tudod, tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, de azt nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem akarom, értsd meg, hogy itt hagy egyedül, de már a legelején megtört a jég, én várnék rád, ameddig csak kellene, de én már azt akarom, hogy boldog légy. Eddig csak a saját érdekeimet néztem, nem törődtem mással, veled. De ami most történt az rá világított arra, hogy nem tehetem ezt veled. Nincs jogom hozzá.
– Scott. Ne ostorozd magad. Tudod, ha nem raboltál volna el, akkor most nem lennék boldog, mert akkor Adam nem kellett volna kimentsen, és akkor nem találkoztam volna Martinnal. Ezt mind neked köszönhetem.
– Igen tényleg. Végül csak hasznodra váltam. – hát persze,hasznodra .A nyakadra varrtam Mr.Seggfejt. Milyen jó ember vagyok...
– Na látod? Biztos vagyok benne, hogy belül jó ember vagy. Fel kell épülnöd, hogy megmutasd, igazam van.
Beszélgetésünket Mr.Seggfej zavarta meg. Miért nem lepődők meg ezen?
– Szívem, az orvosok azt mondták, hogy vége a látogatási időnek.
Akkor húzd ki a beled Mr.Seggfej.
– Oh! Akkor megyek. Szia Scott.
Ne menj kérlek...
– Szia Luna. – mondtam, bár belül azt ordítottam, hogy maradjon velem.
Luna az ajtó fele ment, de még utoljára felém nézett. Azzal Mr.Seggfej megragadta a derekát ( oh, ha most ne érezném úgy magam, hogy egy legyet se tudnék lecsapni, olyant behúznék neki, hogy abba sántulna bele, hülye Mr.Seggfej),  kivezette az ajtón, és talán az életemből is. Örökre.