Maradj mellettem! [Befejezett]

11. fejezet

Viktor szemszöge:

Ma már harmadik napja gubbasztok bent Yuuri kórházi szobájában, arra várva, hogy ő végre felkeljen. Tegnap, amikor már lassan készültem haza, Yuuri résnyire kinyitotta a szemét. Én rögtön elkezdtem őt szólongatni, de sajnos szinte rögtön vissza is aludt. Tanja szerint ez azt jelentheti, hogy ma talán már fel fog ébredni.

De én se tétlenkedve ültem végig ezt a borzalmas három napot. Sikerült elintéznem pár papírt, amivel a látogatási időn kívül is bármikor szabadon járkálhatok a kórházon belül, így ma már tovább is maradhatok, ha Yuuri netán felébredne. És nagy nehezen, de beszéltem Yuuri családjával is. Chrisnek igaza volt, a Katsuki család bár nagyon aggódik, de egy szóval se mondták, hogy neheztelnének rám, inkább ösztönöztek, és azt mondták, örülnek, hogy ha ők nem is lehetnek itt, Yuuri ilyen jó kezekben van. El se tudtam hinni, hogy ilyen jószívűek és elnézőek velem szemben.

Meg csináltattam Yuurinak új szemüveget. Az előző eléggé megsínylette a balesetet, így szabadidőmben elmentem egy optikushoz, és mivel tudom Yuuri adatait, csináltattam neki egy ugyanolyan szemüveget, mint az előző, így az már itt pihen egy tokban az éjjeliszekrényen.

Az elmúlt pár éjszaka maga volt a pokol, mivel ha nagy nehezen el is tudtam valahogy aludni, álmaimban Yuuri és a baleset körülményei kísértettek. Illetve a veszekedésünk is jó párszor lezajlott már ezekben a rémálmokban, így már nem is tudom melyik a jobb: aggódva átvirrasztani az éjszakát, vagy rémálmoktól kísértve vergődni.

Mivel most is úgy érzem, hogy a szemeim menten leragadnak, és előredőlök, egyenesen Yuurira, ami magában nem is zavarna, de a kiálló csövek miatt, és amiatt, hogy ő netán felébred, és így talál minket, megemberelem magam, és inkább kimegyek a folyosó elején levő kávéautomatához.

Miután egy pár pengőért a gép kiadott nekem egy pohár gőzölgő barna löttyöt, lassan cammogok vissza a kórterem felé. Közben néha betekintek a kórtermekbe belátást engedő ablakokon. Vagyis inkább egyoldalú tükrökön, mivel Yuuri szobája révén tudom, hogy belülről semmi nyoma ablaknak, helyette tükör látható. Ezzel is a betegeknek próbálnak egy kis hamis komfortérzetet belevinni a fekete-fehér, fertőtlenítőszagú ittlétbe. Pedig a személyes térről itt még hírből se hallottak. Ezt az egy oldalú tükörről is lehet tudni, és arról, hogy mindenhol térfigyelő kamerák vannak felszerelve.

Ahogy ilyenekről gondolkozok, elérek Yuuri szobájáig. Lassan szürcsölöm a kávét, és közben betekintek az itteni ablakon. Hirtelen köhögve félrenyelek. De hát nem csoda, mert benézve láthatom, hogy Yuuri mozgolódik az ágyon.

Eszeveszetten berontok hát a szobába, a kávét egyszerűen csak félrelököm az ágy mellett álló éjjeliszekrényre. Yuuri láthatóan jól meglepődött, hogy csak így hirtelen benyitottam. Szólásra nyitná a száját, de én megelőzöm, és eszeveszett hadarásba kezdek:

- Jaj, Yuuri, annyira sajnálom az egészet! Végig itt voltam melletted, olyan rossz, hogy pont most keltél fel, amikor nem voltam melletted! Ugye most meghallgatsz? Ígérem, megmagyarázom az egészet! Jól vagy, nem fáj semmid? – olyan gyorsan beszélek szegényhez, hogy nem bírom szusszal, muszáj nyelnem. Ezt kihasználva Yuuri szóhoz jut:

- V- Viktor?! – olyan nagy megdöbbenéssel kérdi, mintha nem lenne magától értetődő, hogy míg aludt, minden egyes szabad percemet mellette töltöttem, és most is itt vagyok vele.

- Hát persze! – mosolygok rá.

- Az a Viktor Nikiforov? Mit keresel te itt? És a másik: én hol vagyok? – megrökönyödve elhallgatok. Belém fagy a szó, a gyomrom is görcsbe rándul. Itt valami nem stimmel!

- Biztos mindjárt minden az eszedbe jut! Addig is hívom Tanját, mindjárt jövök! – és se szó se beszéd, kiviharzok a szobából. Igazából Tanját egyszerűen a nővérhívó gombbal is meg tudtam volna találni, de azt hiszem, itt valami nagyon nagy baj történt. És nem tudtam ott maradni, Yuuri őszintén csodálkozó tekintete előtt.

Odaérek a pulthoz, és gyorsan kérem, hogy hívják Tanját, a Katsuki-fiú felügyelő nővérét. Alig kell várnom, és már meg is jelen, kérdőn néz rám.

- Felébredt! – mondom elfulladva, többre nem futja.

- Óh, hát az szuper! Miért nem nyomta meg egyszerűen a nővérhívó gombot? Hisz most mellette lenne a helye!

- Épp az! – alig tudom megformálni a szavakat. – Yuuri mintha nem emlékezne rám. Vagyis igen, de csak mint hírességre. – el se hiszem, hogy ki tudtam mondani. Annyira remélem, hogy ez csak egy újabb rémálom, az agyam egyik újabb aljas húzása, hogy hogyan tud még jobban megijeszteni. Hogy mégiscsak elaludtam Yuuri ölében, és Tanja nemsokára felráz, szemrehányón nézve rám, hogy nem aludtam ki magam, és hogy rádőltem Yuuri csöveire.

De nem, ez túl valóságos egy álomhoz! És rá kell döbbennem, van rosszabb a rémálmoktól. Tanja sietősen megindul Yuuri szobája felé, én fél méterrel lemaradva tőle követem. Ahogy odaér, mielőtt benyitna, rám szól, hogy most talán jobb, ha kinn maradok. Legszívesebben ellenkeznék, és Yuurihoz berontva naphosszat csak ölelném, el nem engedve őt a közelemből, de nem tehetem meg.

Úgyhogy kinn maradok, az ablakon keresztül nézem Yuurit, ahonnét nem láthat, mert attól valószínűleg csak még jobban összezavarodna. Az ajtó résnyire nyitva marad, így minden egyes szavat ki tudok venni. Ahogy Tanja Yuurit kérdezgeti, összeszorul a szívem.

- Most felteszek pár egyszerű kérdést, rendben? – Tanja hangja nyugtató, ugyanaz a hanghordozása, mint amikor engem próbált lecsillapítani. Yuuri csak bólint egyet.

- Próbáld felidézni: mik az utolsó emlékeid mielőtt felébredtél volna?

- Hát, nem vagyok benne teljesen biztos. Minden olyan kavargó, ha vissza akarok gondolni. Arra még tisztán emlékszek, hogy a szezon után hazautaztam Hasetsuba. Még arra is, hogy Yuukonak bemutattam Viktor programját, amit a szeleburdi lányai feltöltöttek az internetre. De utána... mintha minden egy végtelen nagy tálban kavarogna. Talán utána lett a balesetem?

Úgy érzem, fuldoklok. Mintha a talaj ki akarna futni a lábaim alól, bele kell kapaszkodnom a falba, nehogy a földre essek. Mindent! Minden egyes édes és örömteli pillanatot... Mintha nem is lett volna. A sors keserű iróniája lenne, hogy az első személyes találkozásunkat a banketten ugyanúgy felejtette el, mint ahogy most minden egyes kedves emlékünk a feledés homályába veszett?

Tanja csak hümmög, aggódva figyeli Yuurit.

- Tudod, autóbalesetet szenvedtél. Több kisebb sérülést is szereztél, de elég súlyos agyrázkódásod is volt. És úgy néz ki súlyosabb, mint hittük, mert amnéziád van.

Yuuri megrökönyödve hallgatja, ahogy Tanja mesél.

- Ennek köze van ahhoz, hogy Viktor is itt volt, amikor felkeltem?

- Igen, nagyon is köze van, ezt majd vele kell megbeszélned. Először is, készen állsz rá, hogy eláruljam, meddig voltál eszméletlen, és ami még fontosabb: mennyi mindent felejtettél el?

Yuuri habozva, de egy leheletnyit érzékelhetően rábólint.

Tanja mély levegőt vesz, vele együtt én is élesen szívom be a levegőt.

- Három napig feküdtél bent, de a fő: jelenleg január közepén tartunk.

- HOGY MICSODA?! Háromnegyed év?! – hogyha Tanja nem szorította volna Yuuri mellkasát vissza az ágyhoz, azt hiszem, felugrott volna. Ezen nem is csodálkozom. Én is legszívesebben így reagálnék. Még ha tudná miket felejtett el... De hát nemsokára meg kell tudnia. De az már nem lesz ugyanaz. Az a Yuuri, akivel Szentpétervárra érkeztem már vagy nem létezik, vagy mélyen a mostani, régi Yuuriban van eltemetve.

- Most elviszlek, és megvizsgáljuk még egyszer a fejedet. Utána pedig pihenj le, biztos felzaklattak a most hallottak. – majd Tanja a kerekes ággyal együtt kitolja Yuurit a szobából, így elkerülhetetlenné válik, hogy mégis találkozzak vele. Amikor meglát nem is tudom már, hogy melyikünk jött nagyobb zavarba. Én, hogy lebuktam, hogy végig őket néztem, vagy ő, hogy megtudta, hogy az egész beszélgetésük alatt itt kinn álltam.

Vajon most mit gondolhat rólam, és úgy magáról erről az egész elcseszett helyzetről?