Maradj mellettem! [Befejezett]

32. fejezet

Yuuri szemszöge:

A szoba síri csendje szinte bántja a dobhártyámat. Viktor Irinával a sarkában már vagy fél órája viharzott el, és azóta mintha a levegő is megfagyott volna körülöttem.

Biztosan rettenetesen mérges lehet rám. Az, ahogyan reagált Irina puszta látványára, arra enged következtetni, hogy tényleg ismerik egymást, és a kapcsolatuk elég viharos lehetett. Én meg nem tettem mást, minthogy heteken keresztül ezzel a lánnyal voltam Viktor háta mögött.

Lehetséges, hogy ezért engem is meg fog utálni? A jéghideg félelem, hogy netán elveszthetem őt emiatt, és egyedül maradok, jeges tőrként szúródik a szívembe. Torkomat gombóc tölti ki, és homályossá válik a látásom.

Ekkor hirtelen halk kopogtatás töri meg a végtelen csöndet. Akaratlanul is összerezzenek, és próbálom a összeszedni magam. Ha Viktor az - ami eléggé valószínű - , akkor meg kell neki magyaráznom mindent, főleg azt, hogy megbántam azt is, hogy egyáltalán szóba álltam Irinával.

Viktor lassan, finoman löki be az ajtót. Először betekint, mint aki ellenőrizné, hogy minden rendben-e, és csak aztán lép be. Az arcán a nyugodtság hazug álarca ül. Nem tudom, pontosan honnan is jövök rá erre az első pillanattól kezdve, de tudom, hogy az álarcával egy másik érzelmet rejt el. Csak nem tudom eldönteni, pontosan mit is rejteget előlem. Lehet, belülről dühöng, és legszívesebben kiabálna, kérdőre vonna és püfölne, amíg csak mozgok. Nem tudom, mi játszódik le benne, és ettől csak még jobban kezdek remegni a magamba fojtott félelemtől.

Mielőtt Viktor bármit is mondhatna, elkezd ömleni belőlem a szó:

- Ké-kérlek ne haragudj rám! Én, hidd el... én szólni akartam neked róla, csak... nem tudtam, hogyan álljak ezzel elő. De té- tényleg azt terveztem, hogy lekoptatom. Tényleg, csak... - a torkomban növő, fojtogató gombóc egyre nagyobb. Nem engedi, hogy tovább folytassam mondandómat, csupán már halk nyöszörgésre telik tőlem. És ez csak még jobban kétségbe ejt. Akkora szerencsétlenség vagyok! Akkorát hibáztam, és még csak megvédeni se tudom magamat.

Észre se veszem, és az arcomat már sós könnyek áztatják. Halkan rázkódok a sírás előtörő hullámaitól, és közben azt ismételgetem, rekedt, sírástól vékony hangon, hogy sajnálom. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?!

De Viktor újból, ezredszerre olyat tesz, amire nem számítanék. Mellém ül az ágyon, és egy árva szó nélkül csak átölel. Mi ez, valami új mániája? Mindegy, eléggé elfogadható mánia. De... ez vajon azt jelentené, hogy nem is haragszik rám?

Lassan, ahogy kezdek megnyugodni, én is ugyanúgy visszaölelem őt. És ő... ő is remeg! Észre se veszem, és mindketten erősebben kezdjük egymást szorítani.

- Yuuri - leheli Viktor alig hallhatóan - milyen hülyeség, hogy ezért magadat hibáztatod?! Sose tudnék rád haragudni, ezért meg pláne nem.

- Na de - emelkedik fel, és újra rendesen, hangosan beszél. Ez előbbitől még mindig libabőr játszadozik a karjaimon - gondolom, szeretnéd tudni, pontosan mi is történt most itt. Van egy olyan érzésem, hogy Irina nem éppen mesélt arról, hogy honnan is ismer igazából engemet...

- Hát, igazából... - kezdenék bele.

- Behazudott neked egy történetet, ugye? De ugye nem hitted el? Ennek a nőnek egy szavát se hidd el! jaj, Yuuri, annyira sajnálom, hogy nem vettem előbb észre!

- Igazából, igen... - vallom be Viktornak. Kicsit nehezen megy a szavak megformálása. Ledöbbent, hogy ennyire képes megint magát hibáztatni. - A- akarod hallani, hogy mit állított? Nem hiszem, hogy... nagyon fog tetszeni.